2015. október 5., hétfő

Tragikus hirtelenséggel***


Tragikus hirtelenséggel***

(karcolat)


Olyan gyorsan lett vége, hogy ez még őt, az egyik „főszereplőt” is őszintén meglepte. Pedig várta a bombát, de hogy így lecsapjon, azt maga sem hitte el igazán.


Az igazságnak tartozunk annyival, hogy eleve sok minden nem stimmelt ebben a kapcsolatban. Ahhoz lehetne hasonlítani, mint egy eszeveszett puzzle kirakót, amit egy komplett őrült talált ki. Soha ki nem rakható, mert nem passzolt egy eleme sem. Ebben a vad őrületben egyetlen mentség az a kétségbe esett egymásba kapaszkodás volt, amit meghatónak is nevezhetünk. Ez a két ember semmi módon, semmilyen formában nem tartozhatott össze. Értelmetlen volt az egész összevisszaság. Mégis szerették egymást, de ez csak ideig – óráig működik. A „felnőttebb” fél érezte a sértettséget egyre felháborítóbbnak. Bár mindent értett, nem viselte el (logikátlanság ide – vagy oda), hogy őt félre lehet tenni, mint egy féllábú rongybabát. Elővenni, élővé varázsolni pedig csak akkor, amikor a „sorompó” szabadot jelzett.
Tudta – így egyedül marad. Értelmes ember ettől nem fél. Bár vannak nemkívánatos, rövid üresjáratok, de tennivaló azért akad bőven. Betegsége miatt, mely nem volt látványos, pihennie is többet kellett. Ezt nem szerette, nem örült neki, mert az örökmozgó fiatalságra gondolt. Ez fájt. De – be kellett látni, ha élni akar, el kell fogadni az új tempót. A drága gyermek – érett, szép férfi, nagyon messze lakott. Más országban. Ott nagyon megkövetelik a kemény munkát, ha valaki élni akar. A látogatások csak félig szóltak neki, amikor hazajött. Ezernyi teendő rövidítette az amúgy is kurtára szabott időt. Talán – az emiatt érzett lelkifurdalás mondatta a  fiával, fogadja el ezt a furcsa kapcsolatot. Nyugodtabb lett volna a lelke, ha őt jó kézben tudhatta volna. Az első tiltakozás hullámok sejteni engedték számára – itt pozitív végkifejlet nem várható.

A jó ideig utolsó napfényes délutánon kimentek a természetbe nővérével. A kis kocsi engedelmesen, hangtalanul szelte a kilométereket. Született egynéhány jó fotó is. Az erdei vendéglő külső, kockás abroszos, udvari részén élvezettel itta a sörét. Nagyon kellemesen lepte meg, minden alkalommal a jól ismert, kesernyés íz. A szívében semmi kesernyés érzés nem volt. Józanság, az volt bőséggel, s a patyolat, piros kockás abroszon bámulta a szabályos ábrákat. A muskátlik még mindig kövéren, hatalmas, piros fejekkel robbantak bele a nyugalmas délutánba. Őket is lefotózta. Nem lehetett, nem volt szabad kihagyni. Szétáradt bensőjében a béke.
Igen, gondolta, annyi szép van még. Annyi szép, aminek békésen örülhetünk, és ami – természeténél fogva – örömet okoz, és nem fáj***


thao






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...