2015. szeptember 12., szombat

Álomdarabok



Álomdarabok


Egy kis kávéházban ülnék
Veled, fognám a kezed az
Asztal felett, megszűnne
A világ, csak mi ketten,
Végre, merném hosszasan
Nézni a szemed, tudnám
Eljött, végre megérkezett,
Tudnám, most végre jó,
Mert megérdemeltem.

Oly hosszan vártam rád,
Annyit gyalogolt a lelkem,
Elkopott bele a csizmám,
S tarisznyámból a szalonna
Erősen fogytán, nincs remény –
Ezt gondoltam, s egy meleg nyári
Éjszakán a semmiből előjöttél,
Értem nyúltál, magadhoz emeltél,
S ládd, az ősz csípi az arcunk élét,
De te nem akarsz elmenni, arra
A néhány órára csak az enyém
Akarsz lenni***

Nem mondok olyat, hogy járt
Ez már rég nekem, csak végre
Lábujjhegyen belépett az életembe
A szerelem, s nem szándékszik
Távozni többé***
Ne kérdezd, mi ez, mert nem tudom.
De tudni, felboncolni én nem akarom.
Élvezem, hogy van – amíg lehet, nem
Várok holnapot, nem csodálok jelent.
A jövőt végképp nem kutatom, hisz
Abban ott a halál, az elválás,
Némi fájdalom, de az már nem
A tied, hisz elvisznek, elszórnak,
Köd utánam, nem járhatsz ki
Utánam***
Virág, álldogálós bánat, ezt nem
Engedem, csak a végtelenben
Nézel utánam, és örülsz, hogy
Voltam, sehogy és lehetetlenül,
De voltam neked a kis kávéházban
„Chez Anne”, így hívták, picik
Voltak az asztalok, aromás,
Gőzölgő illatok, és senki nem
Figyelt ránk, hiszen ők is ugyanezt
Csinálták***

Ültek az illatban, az aromás fény
Csak épp látni engedett, de én
Láttam a szemed, úgy néztél,
Mintha ilyet még nem láttál volna.
S bennem a gondolat e nélkül,
Bármi történt, semmit nem ért
Volna***
De ezzel, „Chez Anne”, elnyertem
A végső végtelent, ujjongás, csend,
Illatok és lelki rend, mert az érdemelt
Itt van velem, nem tudunk semmit,
Nem is számít***

Ez a szerelem***




thao



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...