2015. május 4., hétfő

Elszakadt***




Elszakadt a takarónk…


... én fonált keresek, de nem
akad kezembe cérna többé,
pókfonál csak, mi elszáll
örökké, ha lágyan ráfújunk…
így nem varrom meg szakadt
életünket, elengedlek s hazudnék,
ha azt mondanám – fáj…
csak halk nosztalgiával szólal meg
szívemben egy nemes cselló, lágy,
kedves hangja, ezt engedem szólni,
de emlékezni kár…
hisz fölszakadna akkor sok-sok,
régi bántás és nyolcszáz napnak
nem ezt üzenem, csak mint a
temetésen zokogó rokon, nagy,
erős, idősödő, daliás férfi, ki
az esküvő után tette az utolsó
lehetőség álmát a sírba…
ezt mondta: - szép lett volna –

én tudom – ez nem lett volna szép,
hisz így is elmosta sok nehézség,
sok, lapos közöny – ezért nem
szólok, nem bánkódok érted,
bármi történt, életemben kedves
jelenléted a sorsnak szépen
én megköszönöm…

minek mi a hossza – a dolog maga dönt,
erőszakkal foltozni, a másikat olcsón
riogatni, aljas és zsarolás, hisz ő sem
tehet róla…
elreped egy takarónak vászna, vásott
anyag, varrhatatlan repedés, emléke
őrződjék egy intésnek, vagy szónak…

a többi mind por, s hamu,
az egész…




thao



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...