2014. december 30., kedd

Lassan***



Lassan***

*** az év utolsó napjának is
„Csengettek.” Pár perc múlva
Már semmire nem emlékszünk
Az előzőből, mohón várjuk
Az újat, talán hoz valamit, ha
Módjában áll – és hozhat***

Két éve változott meg az
Életem, azóta szinte csak
Kiegyensúlyozott, jó terem.
Kivéve az az ostoba kis halál,
De azt a húgom észrevette és
Kemény ököllel visszaverte,
Majd hívott nagyon okos
Embereket, akik, mint egy
Lego – várat szétszedtek,
Aztán meg gondosan
Összeillesztettek.

Kiderült – az alapanyag jó, csak
Egy kis botlás mindenütt beüt,
S akkor egy csöppet azt hisszük:
Most vége! – de ez nem igaz, ha
Még időben visszaülünk a
Szekérre***

Hősködni már nem szabad, s el
Kell pakolni a raktárba a hülye
Álmokat, mert már csak ésszel
Lehet élni, s ölelésből a fiaménak
Örülni. Azok a régi ölelések
A gondolat emlékkönyvében
Szépen megmaradnak és már
Nem várunk újakat, hisz sem
Erő, sem érkezés hozzája.
Bölcsen, bólintós mosollyal
Nézni a világra, ami szép és
Megható – csak sok minden
Belőle már nem nekünk való.

Megvan még a 18 éves csitri,
Aki, mint a szél, suhant férjhez
Menni, s 19 évesen szült egy
Álomszép babát – azóta, két
Évvel ez előttig meg nem állt.
Hiszen mikor megnőttek a
Gyerekek, sorakoztak az öregek,
Akiket nem lehetett magukra
Hagyni.

Ezt mind a Jóisten elismerte.
Emberien meghagyott vonást,
Formát, ahogy lehetett és
Megélhetést biztosított,
Biztonságot, környezetet,
Szépet***
S talán még szemlélődő, okos
Életet, ahol az ember verset ír,
Fényképez, érti, élvezi a zenét,
S akármilyen közel, megérinti
A természetet, ahol szerelmes
Szavakat a lomb susog, a fű
Simogatja a lábat, és a szél
Markolja pajkosan a reppenő
Hajszálat***

S azt sem fájlaljuk, hogy az édes,
Szőke kislány nem akar hozzánk
Szólni, csak aggódunk, hogy a
Kis lelkében valami nagy bajnak
Kell lenni, s reméljük, a nagy
Akarat egyszer elfújja a szürke
Fölleget, és a régi, édes mosoly
Újra földereng***

De addig is itt a drágaságos
Bizonyosság, az érett férfi,
Aki nekünk örökre gyerek.
De határozott, kedves,
Gondoskodó, figyelmes.
Őrá lehet bizton várni,s
Mikor a frissen borotvált,
Vagy a borostás arcot az
Anya keze végigsimogatja,
Azt a simogatást örökül
Ott is hagyja***


Még nem megyünk el, de
Már ballagunk, s nekünk
Kifelé mutat az utunk, a
Fénylő végtelenbe, a
Messzi, sugaras gyalogút,
Ami előttünk fut, cél is
Van – találkozni – de ezt
Nem tudhatja senki, hisz
Onnan még senki vissza
Nem üzent***




thao



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...