2014. december 12., péntek

BUON NATALE





BUON NATALE
   (novella)


A dolgok sodrása olyan volt, mint a forgószél. Megállíthatatlan. Nem fiatal emberekről ejtünk szót.
Ebben a korban viszont a felkínált lehetőség sokszorosan meggondolandó volt.

A férfi találmánya messze kiemelkedőbb nyugdíjat tett elérhetővé, mint egy sima, egyetemet végzett embernek.
Nem is nyugdíjnak mondanám. Osztalék, rendszeresen.
Valami ilyesmi. Ők már nagyon régen ismerték egymást.
De – valahogy az élet soha nem engedett közelséget a számukra. Mire gyerekeik saját családjukban elhelyezkedtek, ők pedig magukra maradtak, valahogy simábban egymásra találtak, mint ezt bárki várhatta volna.
Nagyon szeretette ezt az asszonyt a fess, magas férfi.
Ahogy megjelent, ahogy beszélt, ahogy öltözött. A jelenlétére volt szüksége, és arra, hogy mindent megadjon neki, amíg teheti. Ismerte nehéz életét. Ezen csodálkozott is, hiszen a közös iskola sztárja volt, de az élet nevű társasjáték mindent másként rendez. Megtudta róla, hogy körülbelül 20 éve nem ment ki a városból – egy majdnem végzetesre sikerült baleset után. Emiatt a tömegközlekedés sem ment neki. De imádta pici autóját, amivel biztonságosan közlekedett. Gyerekei messze – a sok öreg a családból, szépen elápolva, már a nyughelyen pihent.
Én most elviszem! Határozta el – és amit ez az ember el szokott határozni, azt véghez is vitte. Mindig.
Olaszországban volt egy háza. Ideális, mindkettejüknek. Gyönyörű helyen. Az asszony kis gyöngyszem lakását esze ágában sem volt feladatni vele. Legyen meg a tudat – ez itt van neki, ahogy ő megálmodott benne minden tárgyat és sarkot. Odakinn nem kellett már olaszul megtanulnia.
Ahhoz ő elég jól megalapozta az életét. Signora Lucia évek
óta gondozta a házat, ott egy porszem nem volt. Ha a férfi fél évig nem ment ki, Lucia ugyanúgy minden nap elment a házhoz. Eligazította, amit kellett. Még egy kertész tartozott oda, de vele csak barátságosan üdvözölték egymást. A konkrét utasításokat Luciával beszélték meg.

Elérkezettnek látta az időt, hogy tisztán és világosan az asszonya elé tárjon mindent. – Drágám! Nekünk van – amennyi van hátra. Nem számoljuk. Nem érdekes. Ezt az időt az olaszországi házban akarom veled eltölteni, míg élünk. Boldogan megkérném a kezed, de ennek nincsen értelme. Mi úgyis örökre egymáséi vagyunk. Az ismerős, olasz papom majd összead minket, de „állam” jóváhagyása  nem érdekel. Tudom, hogy félsz az úttól – a hosszú távokon vezetek én. Tündéri lakásodat fizetjük, hogy tudd, megvan, s talán hasznát is fogjuk venni. De a lényeg: - Nem akarom, hogy több gondod legyen! Ünnepek egyedül, ha meg nem, akkor a megterhelés készít ki.
Ne szólj! Jobban ismerem az egészségedet, mint hinnéd.
Lucia meg csak gondoskodik rólunk, de zavarni nem fog.
Nem is tudsz vele beszélni. Berendezkedünk, és nagyon fogod szeretni azt a barátságos vidéket! Ne hagyj magamra többé, hiszen bármit is mondunk, tudjuk jól, mi már visszafelé számolunk. Az asszony szó nélkül beleegyezett.
Csak nagyon kevés holmit vitt magával. Élt már külföldön. Tudta, hogy szinte minden személyes holmit odakint meg kell venni. Nem indultak túl korán. Egy osztrák fogadóban egy éjszakai pihenés be volt tervezve. Olyan békével, nyugalommal ült a férfi mellett az autóban, mint régen, amikor még nem jött elő az irtózás. Csodálatos tájak, kellemes pihenők, izgalmas étkezések. Két nap alatt értek le. A táj kopár volt és télies, de havat nem láttak. Mégis körvonalazódott a ház a kert, a környék bája és üdesége.
Külön szobában aludtak. Értelmes ember nem megy a másik agyára megrögzött szokásaival. Nagyon megszerette a saját szobáját, elsőre, nem is kívánt semmi változtatást.
Nagyon régen aludt ilyen jól, kiegyensúlyozott biztonságban. Reggel, ahogy fölébredt, szólni akart, de a férfi ott ült már az ágya szélén. Könnyű kézcsókot lehelt a szép körmű, még mindig sima kezekre:- Hogy aludt az én kedvesem? – Arra, hogy mennyeien, nagy örömmel bólintott. Szépen alakult az életük. A pappal is összeismertette párját – akivel közös nyelvet is beszéltek.
Így kellemes társaság és lelki támasz egyaránt adva volt.
A csendes esküvő is megtörtént. Felejthetetlen volt.

Aztán kirobbant a tavasz és minden olyan valószínűtlenül kedves és kellemes volt, hogy az asszony nem kívánkozott el a házból, kertből. Néha kirándultak, de estére mindig hazatértek. Tizenöt, boldog év jutott nekik. Egyik reggel hiába ébresztette kismadarát a férj, válasz már nem érkezett. Olyan szerencséje volt imádottjának, hogy álmában ment el oda, ahonnan senki nem tért még vissza.
A megőrzött, aranyos lakást átadta asszonya gyerekeinek a férj és többé nem ment haza ő sem. Elhamvasztatta és hazavitte kincsét. Föltette a kandalló tetejére egy mosolygós fotóval. Sokszor beszélt hozzá. Elmondta, mi történt aznap. Mit tervezett (mert munka nélkül nem tudott létezni), hová sétált el, vagy épp egy hegyi túrát tett és milyen csodálatos volt a panoráma. – Tudod, szívem, ott voltál velem! – s a fotó kedvesen visszamosolygott rá.
A kép mellett mindig állt egy szál, friss virág.

A tizenhatodik karácsonyon már nem lehettek együtt.
Azért fát díszített – mert azt, míg együtt voltak, minden évben megtették, sok fájó emléket feledtetve a csodás fa látványával. Mikor elkészült, leült a fotelba. Hangosan kimondta, kezében a szokott pezsgős pohárral:
-        Buon Natale, drágám! – és a másik, szintén előkészített pohárhoz koccintotta az övét.



thao




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...