2014. november 22., szombat

Hová lett a néni?



Hová lett a néni?

     (karcolat)



Jelenlegi lakhelyem az égvilágon semmi kívánnivalót nem hagy. Úgy tökéletes, ahogy van. Sajnos, az „emberi tényezővel” mindig számolni kell. Jelen esetben ez a tényező az a komoly gond, hogy valaki kinézte kis Toyotámat, és rendszeresen kiszúrja a gumiját. Nem ismerek jóformán senkit, nem ártottam senkinek.Máséval nem csinálják. Szóval – nem tudom***

A játék egy éve kezdődött és hat alkalom után befejeződött.
Egy év után kaptam az újabbat. Miért? Na, jó. Szerencsém, hogy a gumi javításával foglalkozó szerelő műhellyel szinte családi kapcsolatba kerültem. A tulajdonos legidősebb fia olyan szeretettel jön értem, mintha az anyja lennék. Úgy is bánik velem. Mivel hozzájuk nem mehetek naponta (idő és kidobott pénz), ilyenkor el szoktam egy utcányira bujdokolni. Ott a kutya rám nem néz. Az erdei levegőn ez a rövid séta már nem jelent gondot. A szívembe beleoperált kis valami szépen megtalálta a helyét, így egyre többet és többet bírok.
A járda, ahol elhaladok, oda – és vissza, villákkal szegélyezett, nagyon kellemes környék. Ismerem Debrecennek ezt a részét. Sestakertnek hívják. A háború után két drága keresztanyám, akik az egész családra varrtak és kerestek, itt a Sestakertben építetett egy házat. Nagy telek is járt hozzá. Sokat villamosoztunk ki a belvárosból a jó levegőre, a zöldbe.
Így tehát az utca is, ahol parkolni kényszerülök, hogy békén hagyjanak, ismerős régről. Az egyik villa hívta fel magára a figyelmet. Nyaralónak épült ez annak idején, de jött a háború, kevés volt a lakás, társbérlet, házfelezés, minden szóba jött, csak lakni lehessen valahol. Eztán rögzültek az új tulajdonviszonyok, s a felezett villa valószínűleg már rég két néven szerepel. Egyik fele modern átalakuláson ment át. Nagyon szép, nagyon takaros, igazi modern otthon. Kerttel, örökzöldekkel, mélygarázzsal (a pince leleményes kihasználása) – gondolom.
A másik fél, bár külső állapota nem rossz, egyből felhívta magára a figyelmemet. Magányos, öreg hölgy lakta. Szép vonású arca még megőrizte régi finomságát. A cselekedeteiről azonban rögvest kiderült – ép esze végleg elhagyta. Sokat láttam, mikor arra mentem. Télen, nyáron kint volt. Vagy az udvaron, vagy az ablakban. S folyamatosan, hangosan beszélt. Természetesen -  kivehetetlen tartalmú ostobaságokat. Az ablak rácsára rongyokat aggatott. Az is megesett, hogy fehérneműben, tehát nem fürdőruhában, kiült a kapu mögé napozni. Vékony alakjával nem volt baj – de avítt bugyiban és melltartóban épeszű ember nem ül ki – jóformán az utcára. Szakadatlan mondta a mondókáját, nem állt le vele egy percre sem. Az sem érdekelte, hogy nincs hallgatósága. Beszélt, beszélt, beszélt.
Én akkor elgondoltam a teremtés furcsa észjárásán. Nem bírálólag, csak értetlenül. Ha egy olyan bonyolult lény létrejön, mint az ember, miért romlik el? Miért kell szenvedésekkel, megaláztatásokkal, kínokkal küzdenie? Persze, azt értem, hogy örökké élni lehetetlen. Nagyon unalmas is lenne. De miért nem lehet méltó formában elmenni? Nem tönkremenve, eltorzultan, nyomorultul, betegen? Ilyesforma gondolatok jártak a fejemben, különösen, mikor sokat a néni háza előtt elhaladtam, hallván a végeérhetetlen zsolozsmát. Neki még jó, mert a hülyeség, az esze hagyott állapot legalább nem fáj.
Egy év elmúlt és mostanában megint arra kényszerülök járni.
Az ablak szépen betéve, a függöny (amit eleddig soha nem láttam) szépen eligazítva. A rongyok eltűntek, a hátsó, rácsos bejárat szépen becsukva. A barna levelek a járdán és a kapubejárón túl, végig árulkodnak arról, hogy itt már nem, vagy csak nagyon ritkán jár ember. A néni vagy erre szakosodott intézetbe került, vagy meghalt. A rend, a csend, a tisztaság szíven ütött. Megint elment valaki, aki nem tartozott hozzám, nem is ismertem, de megszoktam, hogy az otthonában van. Bárhogyan is tudja ezt megoldani, de él, létezik, elmegy a napja, s annak nincs tudatában, hogy az állapota mennyire szánalomra méltó. Az élet ÉRTÉK, még így, esze hagyottan is az. Ha más nem, a nap melege, az évszakok múlásával változó növények látványa, egy – egy kedvenc falat. Nem tudom, de élni jó, ha nem fáj***


Most csöndes a ház. Fogalmam sincs a sorsáról. Vagy a fiatalok vásárolják meg, vagy idegen jön és újítja fel, hiszen, mint írtam, jó az alap állapota. A néni immár megnyugodott. Így – vagy úgy.Ha meghalt, akkor már békében van. Ha a kórházba vitték, ott hamar el fog menni, mert azt már végképp nem fogja megérteni, miért nem maradhatott a saját otthonában? Pedig nem maradhatott, mert egyre veszélyesebbé vált számára a lét.Valamit nyitva felejt, belevág egy villanyzsinórba – bármi apróság végzetes lehet. Az tény, hogy a ház hiába sokkal rendesebb, mint mikor az ő eszetlen létformájának darabjai csúfították el. Élet volt benne. Most pedig rideg rend és a sors szerint várakozás a következőre, aki otthont varázsol a most zárkózott, kiürült fészekből. Nem igazán volt a kedvencem, de most hiányzik a néni. Isten vele! Remélem, valamilyen formában megnyugodott. Én pedig elkönyvelek egy veszteséget.Nagyon nem esik jól, de tudomásul kell vennem, mert az ÉLET nevű játék így szokott működni.




thao



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...