2014. június 22., vasárnap

Már látom



Már látom


Az ember pocsékol.
A napokat, a szépet,
Az emlékké nemesülő
Képet…
Sose gondol arra –
Szűkülni fog a kör,
Akiknek annyira
Fontos volt, elfelejtik.
Lassan egyre kevesebb,
Aki kíváncsian hívja,
Vagy az ajtaját
Kinyitja…

Ekkor tanuljuk meg
Önmagunkat, s ez jó.
Végre nem másban
Keressük a becsest,
A szépet, az emberi
Érteket…
Az sem baj, hogy
Megosztani már bajos,
Vagy talán többé nem
Lehet. Íme, a bizonyos.
El hisszük végre, mi, magunk,
Mi minden szétporlik, ha ezt,
Amit most élünk, ezt egyszer
Csak úgy otthagyjuk…

Elmossa a víz az emlékeinket.
Mindent, mi egykor a világ volt,
Szép, kerek, s mindenki új könyvet
Akar írni, s nem tudja, az is lehull
A porba…
Már látom, mit kellett volna…
De ha úgy teszem, ahogy most
Látom, az nem én lettem
Volna…
Hová lettek volna áldott
Szenvedéseim? Megnyert,
Megálmodott csodáim,
Gyönyörűségeim?
Hová lettek volna azok az
Emberek, akik vigyáztak
Rám, mindenkivel szemben,
Mindenki ellen? Akik a halál
Mellett ott álltak a folyosón,
Vállvetve, keményen és
Visszaverték…

Nem tudták, hogy a nehezebbe
Löknek vissza, nem tudták,
Elmenni könnyű, légies, és ma
Már ugyan úgy többé nem
Mehetek…
De miattuk kaphatok vízsugarat,
Nem sötét földet, zárt falat.
Szabadságot…
Én egész életemben szabad voltam.
A szabadság születik, nem más
Ellen voltam szabad.
Magam sorsában voltam mindig
Kérlelhetetlenül az…


Bezárom majd lassan a könyvemet.
Nem mindenki tudhat magának
Ilyet…
Egy élet, szavakban dokumentálva,
Kitörölhetetlenül a szálló üzenet
Könnyű szárnyára bízva…
Rég nem leszek már – de könyveim
Élni fognak – tovább, mintha papírra
Írtam volna…
Én a csoda sugárra bíztam,
Vigye tovább, míg lehet, s
Mindenki természetes
Hűtlenségét ezek a betűk
Örökre bocsájtják 
Majd meg…



thao





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...