2014. június 12., csütörtök

Elvira Madigan





Elvira Madigan



(jegyzetek filmekről)




Életemben így nem zokogtam, mint ezen a képi költeményen, amit a svéd rendezőnek, Widerberg nek köszönhetünk, aki már’97 óta nincs köztünk. A társadalmi értelmetlenségnek és a szépség pusztulásának feledhetetlen opusza Sixten és Hedvig oktalan tragédiája.


A történet alatt végig Mozart 467-es C-dúr zongoraversenye a zenei aláfestés. Tökéletes a választás, érzékeny, sokoldalú művészre vall. Az üldözéseknél, a hektikus történéseknél az első és a harmadik tétel teszi feledhetetlenné az összhangot. Az éteri megnyugvás a pilleszárnyú szerelem hangjai pedig a második tételből származnak. A balkéz kemény akkordfogásán átnyúl a jobb, szívet tépő mély basszussal aláhúzni a szépséget, ami már amúgy is fokozhatatlan. A történet a századforduló illetve környéke. Onnan gondolom, hogy hosszúak a ruhák, mídert viselnek a nők, s a hangulat is ezt tükrözi. Két ember jóvátehetetlen ostobaságot követ el. Annak ellenére, hogy társadalmilag teljesen más kasztba valók (s ez a tény az idő tájt megbocsájthatatlan bűn volt), egymásba szeret és fel is vállalja annak minden következményével együtt. Sixten a királyi gárda katonatisztje, nemesember, két gyerekes családapa és vagyonos. Hedvig alig 18 éves és kötéltáncosnő. Kezet csókolnak neki, megbecsülik, művésznőnek könyvelik el, jól el is boldogul. Ez a kapcsolat végzetes. Nem szerethetik egymást, mert a katonatisztből dezertőr lesz, tehát menekülnie, bujkálnia kell. Pénzt keresni meg nem tudnak. Hedvig megpróbál fellépni. Lenne siker is, meg pénz is. Ezt meg a Sixten önérzete nem tűri. A fellépés vége hatalmas verekedésbe torkollik.
Az Édenkert lassan kezd szűkké válni. A fák, a rétek csodálatosak, a nap ugyanúgy fénylik Hedvig aranyhaján, mint eddig, Sixten daliás, gyöngéd és szerelmes. A kicsi fogadó összes lakója szereti őket, el vannak dugva a világ elől. Egyetlen baj, hogy fogy a pénz, s nyilván a dezertálás miatt fel sem merül, hogy a férfi hozzájusson a vagyonának csak egy morzsájához is. Kezdődik az eladogatás. Előbb megteszi egy zsebóra, aztán már kisebb tárgyak is sokat jelentenek. Nem akarnak a fogadóban hitelt kérni, mert nem is tudnák kiegyenlíteni, másrészt fény derülne illegalitásukra. Látogató is érkezik jóindulatú, könnyen felejtő huszártiszti szívű közeli jó barát és bajtárs. Hedvigre várva az esti teraszon halmozza az érveket. Felhozza a sereget, beszél a családról, kihullott gyerekfogakról, mert a fiúcska már öt-hat éves. Látja ő barátján, hogy bár szavai mély sebeket tépnek fel, mégis hasztalan az ő mondókája. Aztán Hedvig is csatlakozik, a bajtárs föladja a harcot. Ezeket szét nem választja semmi.

Lassan mindenükből kifogynak, a csodaszép huszárló is odavan már. A fegyver még megvan, Hedvig néhány habfehér ruhája. Itt már a szó brutális értelmében éheznek. A lány hirtelen megtalál egy róla készült rajzot és elkótyavetyéli két koronáért. Málnát szed az erdőben és folyékony tejszínt vásárol a faluban. Igazságosan osztozva minden szemnél mondják: Hedvig – Sixten, s kacagva maszatolnak mit két kisgyerek. Mégis kifogynak mindenből és dönteni kell. Mivel ők attól a pillanattól fogva, hogy meglátták egymást, mindent együtt csináltak, még levegőt is egyszerre vettek, a megoldásról se kell beszélni. Reggelre bőséges piknik-kosár készül. Hedvig hófehér ruhája vakít, selymes, ragyogó hajzuhataga csípőig leér. Sixten leborotválta a bajuszát, amikor még reménykedtek abban, hogy elrejtőzhetnek. Akkor nem számoltak azzal, hogy az éhség elől nincs rejtőzködés. Beszélgetve, mosolyogva andalognak a kis tisztás felé, ahol annyi boldog órán múlatták az időt. Hedvig szépen fehér abroszra terít. Sixten magafeledten gyönyörködik lágy, pontos mozdulataiban. A készülődést kis intermezzo zavarja meg, vagy inkább deríti még jobb kedvre. Kicsiny fehér pillangó száll arra, s Hedvig könnyű lábai utána erednek. Már épp nyúl a törékeny kis lény után, teste a magasba nyújtózik, karjai fölfelé ívelnek, lába már elrugaszkodott a földtől, hogy megfogja a lepkét. Ebben az ég és föld közötti állapotban merevíti ki a képet Widerberg.

Állókép lesz a lány, a mozdulat, a lepke. A fegyver iszonyatosat és pontosat dördül. Egyet, aztán még egyet. Mi pedig ott maradunk a vászon előtt, halálos csendben, az elszállni látszó, széplánnyal a szemünk előtt és tudjuk, hogy visszavonhatatlanul, mindennek VÉGE.



thao




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...