2014. május 15., csütörtök

Una lacrima


Una lacrima

A kerti asztalra a két pohár mellé, szinte ütemet tartva pottyant oda egy-egy falevél. Fáradt volt a nap, de a könnyű ruhát még meglibbentette a langyos, kora őszi szellőcske. Ez még csak játék. A tél, illetve a keményebb őszi idő előszobája. 

Annyira ismerték már egymást, hogy a szavakra szinte nem is volt szükség. Mégis, a kemény, vékony asszony ereje diktált. 
Elfáradt ez a felemás kapcsolat, s mivel ő utálta a kiskapus 
életvitelt, ő mondta ki a verdiktet: - Nem akarlak látni és ez már nem változik meg soha. Ha haragudnék, talán jobban járnál, mert abból még van megbocsájtás. Nem haragszom. Nem létezel többé és nem ismerlek .

- Ezek a súlyos szavak szinte nem rendítették meg a férfit, csak ütöttek egyet. Mindennel megbékülő lelke „majd lesz valahogy” alapon vigasztalta rutinosan saját magát. Fáradt volt és kiábrándult munkagép, akire már nem lehetett csapást mérni. Mért a sors eleget. A nő sem bántani akarta, csak szerette, mániákusan szerette a tiszta helyzeteket. Elege lett. Látta, itt már ő nem válthat meg, és nem változtathat. Kész. 
- Aludjunk még erre… - jött az erőtlen válasz. 

Az asszony lelkében áradni kezdtek az emlékek, fölsejlett a múlt és megköszönte a sorsnak az életét. – Akár ilyen is lehetett volna, mint ezzel a szerencsétlen epizodistával.- gondolta és fölsóhajtott. Nyugodtan forgatta kezében a poharat és szó szerint elfelejtette, hogy ül vele szemben valaki. A fáról ekkor egy vízcsepp eléje koppant az asztal lapjára. A természet siratta el azt, amit ő már ki is törölt a szívéből. 


- Una lacrima – jutott eszébe és megadóan elmosolyodott.

thao 







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...