2014. május 19., hétfő

Sorsforduló





Sorsforduló


A nagy sportszatyor becsomagolva állt megfellebbezhetetlenül készen a belső szoba szőnyegén. Volt benne valami végtelenül szomorú, ahogyan ott álldigált egymagában, mint egy végleges döntés borús hordaléka.


Nem fog menni. Ezt mondta az imádott asszony. Pofacsontján penge vékonyra húzódott a bőr. Ez azt mutatta, olyan erősen szorítja össze a fogait, hogy azok majd bele repednek. Ez nála mindig üzenet értékű volt. Aki közel állt hozzá, tudta, ez az arc a végleges döntések arca. Hajdanán, amikor még a kedves és megértő férj valóság volt (és nem úszott még el a régmúltak ködében) – ilyenkor szelíden végigsimította a megkeményedett arcot. Tudta, mi van ilyenkor. Nagy baj. Aztán próbálta kioldani. Legtöbbször sikerrel. De az a történet már régen volt. Most meg most volt. Jelen, ma, most, képtelenség, beállott zavar és egy pánikos belső hang, mely monoton hangon zakatolta :- Nem – fog- men-ni, nem – fog – men-ni!!!- Ez a belső hang őrjítő volt. Furcsa volt minden. Az „idegen” szokatlan, hatalmas mérete. Erőszakos lénye, mely hozzá volt szokva, hogy megy, mint egy tank. Söpörve maga körül mindent és mindenkit. Talán, ha ezt a formáját teljesen biztos lelki és minden egyéb háttérrel folytatja, talán minden másképp alakul. Nem tudta hozni. Nagyon megbántott, nagyon kifosztott, nagyon igazságtalan ütéssel leterített állapotban volt. Próbálta régi önmagát adni. Ez a régi keveredett a benne alaptulajdonságként szunnyadó, pihe-puha lélekkel, amire eddig nem volt kíváncsi senki. Ezért a csepp asszonyért habozás nélkül az életét adta volna. Odabent viszont dörömbölt a tehetetlenség:- Nem értek hozzá, az istenit! Nem értek hozzá, hogy kell vele bánni .-
A két dübörgés – ebben és abban a lélekben- nem tudhatott egymásról, csak a feszültség lett egyre elviselhetetlenebb. A férfiban felrémlett, fogja a motyót, aztán neki a világnak. Elég volt, egye meg a rák! A kicsi asszony meg egyre eltökéltebben hitte, hogy szabadulnia kell ettől a helyzettől, mert nem bír vele. Megoldást nem lát. Lát viszont valami összebékíthetetlent, ami képtelenül nagy feladatnak, tehernek és fájdalmak sötét előszobájának mutatkozott. A „ki vele” pánik a legegyszerűbb megoldás. Szegényes, kishitű, de szabadulás és biztos visszatérés a szürke, egyhangú semmibe. A csoda akkor következett be, amikor a hatalmas akarattömb, egy ültő helyében, csodás kék szemeit hagyta életre kelni. A ragyogó szemeket elfátyolozták a könnyek. Férfi létére nem akarta engedni, hogy ki is gördüljenek. Minden erejét összeszedte, de a fátyolnak nem tudott parancsolni. Az összepréselt pofacsontokon enyhült a szorítás. Jóságos Isten! Mit csinálok én most, kezdett benne megindulni egy meleg áramlat, de nem engedett utat neki. Túlságosan sokat bukott ő már el ilyen játszmákat, engedékenységén, jóságán, mely tulajdonságok mindig akkor puhították meg, mikor nem kellett volna – egye meg a fene! Na, nem lesz több – keménykedett ádázul saját magával és változatlan némasággal tűrte tovább a másik tehetetlenségét. Az élet mezsgyéjére érve, vagy a víz alól felbukkanva találékony lesz az ember. A férfival is ez történt:- Sétáljunk egyet, van még annyi idő!?- mondta bizonytalanul. Az igenlő válaszra felsóhajtott, de azt már a készülődő nem hallotta. A nyári park kellemesen, fáradtan napos volt, a délután megadásában. A virágok szemérmetlen piros tömegben olyanok voltak, mintha kicsúfolnák ezt a képtelen helyzetet. Inkább lehetne mondani, ezzel a színorgiával segíteni akartak, mert egy virág soha nem gonosz. (A húsevő sem, csak éhes… ) Kevesen jártak. Dologidő volt még. Egy középkorú, nyilvánvalóan nyaraló házaspár karolta egymás derekát, irigylésre méltó harmóniában .- Én nagyon sajnálom, én nem így…- ennyi telt kicsit dadogósan, illetve inkább bizonytalanul a férfitól. Fogta vágyott és teljesen elvesztettnek látszó asszonya kezét. Nem voltak szavai tovább. Az asszony csápjai túlzottan ki voltak már hegyezve a lelki szenvedés „fogására”, mint egy hyper érzékeny adó – vevő. Egy villanásra tiszta lett előtte minden. Azok a könnyek, amik szinte betokosodtak már a lefojtás miatt – kiszakadtak, egyszerre, nyílt, hangos, leplezetlen, halálosan kétségbeesett zokogással. Vége volt itt önfegyelemnek. Itt mindennek vége volt! Hová lett már a feszülő pofacsont? Csak a vallomások hosszú fóliánsa gördült a megértett kedves lába elé. A cipő időközben véresre törte a lábát. Miközben hatalmas lelki kövektől szabadulva fölálltak a padról, szorosan ölelve egymást, el nem engedve a másikat pillanatra sem – a két kis cipő a kezében lóbálódott. Még kisebb lett az óriás mellett, így meztélláb. Elfészkelt a hóna alatt. Ahogy megkönnyebbülve, felszabadultan boncolgatva a félreértéseket, lépkedtek a meleg köveken, szívükre leszállt a bizonyosság, mint egy súlyos, fehér madár.


Volt még aztán vita, újabb párbaj – hiszen a szokatlant szokni kell. Ez a folyamat két impulzív embernél nagyon nehéz. A tény, hogy míg élnek, egymáshoz fognak tartozni, egyértelműen a férfi fanatikus imádatán múlik. Egyrészről józanul megértette, hogy törött szárnyú madárba nem belerúgni szoktunk. Másrészt felfogta, hogy ragaszkodásra született, mélyen érző természete képtelen befogadni a gondolatot, hogy asszonya NINCS. Neki ez kellett. Ezt írták fel neki vényre. A jó fene tudja, miért, de ragaszkodott hozzá eszelős kitartással, halálosan. Mint egy buldózer indult neki, fölépíteni kettejük egész jövendő létét. Igen. Amikor az ember elveszíti az életében a legfontosabbat, vagy csak veszni látszik minden – egy önkéntelen, kétségbeesett és valljuk be, nagyon megható, mindenféle mesterkéltségtől mentes – megnyilvánulás csodát tesz. Jeget tör, halottat támaszt, tavaszt varázsol a télből. Legfőképpen teret enged az életnek – és az igazi csoda itt lakik.


Mindig imádtam Domján Edit csodálatos hangját. Akár beszélt, akár énekelt. Az ő dala volt a „Fátyolos a szemed”. Nagyon meghatott minden alkalommal, mikor lehetőség nyílott rá, hogy halljam. Talán már értem is? 




thao



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...