2014. május 17., szombat

Maigret







                                      Maigret


Fantasztikus figurájával a zseniális Georges Simenon ajándékozott meg minket. Mielőtt összes csodálatomat az íróra és az általa megalkotott, fantasztikus, feledhetetlen figurára, Jules Maigret rendőrfelügyelőre önteném – személyeskedek kicsit. Pirulva, vagy sem, bevallom, én nem szeretem a krimit. Olvasva nem is értem meg. Egyszerűen, elfelejtem a szálakat. 
Maigret már tizenéves kamaszként bebújt a bőröm alá.
 A hatvanas évek elején. Akkor már volt televíziónk. Az akkor kiosztott szerep is telitalálat volt. Feltételezem, hogy a Maigret – t megszemélyesítő színész rég meghalt. 
Utólag kérek bocsánatot tőle, hogy szeretett színészem nevét elfelejtettem. Régen volt.
 Hoppá! Mégis megvan: Ruppert Davis volt! 


Talán emiatt óvakodtam az „új” sorozat nézésének elkezdése okán. De jött a felismerés: - ezúttal Maigret megszemélyesítője az általam kritikátlanságig imádott színész és férfi (valljuk be) BRUNO CREMER.
 
Cremer minden alakítása páratlan. Paradoxon, de azért ezerárnyalatú – mert mindig ugyanolyan. Sem színész, sem utcán megpillantott férfi nem okozott nekem szívdobogást. Készséggel megengedem – rosszul vagyok összerakva. Mi a Jóistenke áldásától dobogjak, mikor nem láttam a gesztusait, nem hallottam beszélni és nem tapasztaltam, hogyan adja fel a kabátomat? Nekem a „dobogáshoz” ilyen egyszerű, valójában a személyiségről mindent eláruló élmények kellenek. Idegennek, akiből annyit látok, hogy rakja egyik lábát a másik után, nem tudok dobbanni. Észre se veszem. Azt viszont nyíltan bevallom, számomra A FÉRFI, míg élek Bruno Cremer marad. Hatalmas fizikuma, mélyre fúró, okos tekintete, a sebhely az arcán, a németalföldi képeket idéző, horgas orrú profil számomra maga a tökély. Amit pedig a figurába, a Maigret figurájába beletesz, arra nincsenek szavaim. Nem használ külső eszközöket. Szürke az irodája, szürke a felöltője, az öltönye. Kis szürke veréb a felesége, akit olyan eszköztelenül szeret, ahogyan én szeretném, hogy szeressenek. Nem felejt el hazatelefonálni, hogy későn végez. Ha elutazik, első dolga, felhívni őt. Jó a szobája, már vannak nyomok.
 
- Csókollak! – mindig így hangzik a búcsúzás. Amikor egy ledér szépasszony a felügyelő térdére bizalmaskodja a tenyerét, a férfi olyan mozdulattal veszi le onnan, mint egy pihét. Nem udvariatlan, de a mozdulatban ott van a visszavonhatatlanság. Ő házas ember, akit hazavárnak. Ez az ember pedig önként, szeretettel megy, amikorra végez az aznapi feladattal, mert neki jó otthon.
 Kihallgatások alkalmával soha nem emeli fel a hangját. 
Inkább hangsúlyosan beszél, és még kifejezőbben néz.
 Igen, tudom. Rendőrtiszt ismerőseim, kiknek fordítottam idegen nyelvről, tépték a hajukat, mennyire nem így megy ez a valóságban. Nem tudom. Abban a szakaszban soha nem tartottam velük. Esetünkben azonban a végtelenül termékeny írói fantázia, mely nagyon is jelen lévő társadalmi rothadásokat fed fel, nagyon hasznos és kitűnő munka. Meg kitűnő irodalom is, persze. Megszemélyesíteni egy ilyen nagy nyomatékkal, erkölcsi feddhetetlenséggel bíró alakot pedig ki tudna zseniálisabban, mint Bruno Cremer. 
Ha nem lenne nevetséges – bár szerintem nem az igazándiból – én tisztelek, szeretek és végtelenül nagyra becsülök egy férfit, egy színészembert, akinek a magánéletéről az égvilágon semmit nem tudok.
 Nem is akarok tudni. Élvezem a pillanatot, ahogy a messzibe révedve, gondolkodóba esve babrál a pipájával. 
Megcsillan az ujján a karikagyűrű. Ezt az ékszert, mely a végtelent szimbolizálja nála méltóbban nem viselt még ember. Rátapint a hazugságra, nem sajnálja rááldozni az éjszakáit. Otthon meg türelmesen várják, hiszen biztos, mint az ÍRÁS. Benne csalódni – lehetetlen.
 


Aztán a francia kisvendéglőben rákot, osztrigát vacsoráznak. Kellemesen beszélgetnek. A felesége pontosan tudja, mit kérdezhet meg. Soha nem kíváncsiskodik, hiszen ami elmondható, azt neki a férj azonnal el is mondja. Ami még képlékeny, azt meg nem szabad firtatni, még neki sem, de ő emiatt nem nyugtalan. Figyelmesen rásegítik a kabátot. Elindul az összeszokott páros a biztos otthon felé. Nyakamat rá, hogy a felesége fején üldögélő, semmitmondó kis kalap Maigret számára maga a nőiesség. Az alatta kitárulkozó arc a béke, az otthon, az összetartozás és a szeretet.
 
Ennyire elkanyarodtunk a krimitől. Bocsánat, de ezt el kellett mondanom. 

Két összeillő ember. Ennél többet nem lehet erről mondani. 


Bruno Cremer pedig filmezzen, ameddig kedvét leli benne és hosszú, boldog öregség várjon majd rá.
 Sajnos már nem fiatal. Ha meg fogom tudni, hogy már nem él, belőlem is elvész egy darab, a jobbik énemből. 
Remélem, nem tudom meg soha, mert értem sokkalta kevésbé kár!


(Sajnos 2010-ben szembesülnöm kellett a visszavonhatatlannal.

80 éves korában, hosszú szenvedés után rákban meghalt.)



thao

BRUNO CREMER emlékére.

       1929 - 2010
  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...