2014. május 20., kedd

Hidd el***





Hidd el, élni fogunk…



Ott ültem az ágya mellett és már semmi nem jutott az eszembe.
Az ember öntudatlanul is képes végveszélyben normálisan működő életfunkcióinak parancsolni. Legbelül ráordítottam magamra:  - Nem sírsz!- s a könnyek elapadtak.


Belülről, mint egy ereszcsatorna szétmállott bádogján megállíthatatlanul zuhogtak a könnyek tovább. Az ágyban fekvőnek ezt nem volt szabad meglátnia. Fogtam a kezét. Annyira más dimenzióba helyezkedett már, hogy nem vette észre, nem zavarnak el, mikor a látogatóktól kiürül a kórház. A nyitott ajtón kilátva észre lehetett volna venni, nincs több ember a folyosón. Szerintem azzal sem törődött, hogy mi az a folyosó. Mindig száraz, kellemesen meleg tenyere nyirkos volt. Nem szorította a kezemet, csak a tenyerünk simult egymásba. - Karácsony lesz nemsokára! - mondta. Már rég nem azt a hangot hallhattam, amit megszoktam. Nagyon le volt tompítva, hogy ne ordítson feleslegesen a fájdalomtól. Ilyen stádiumban már adják, amit csak lehet. A gondolatait szépen, egymás utáni sorrendbe fűzte, néha elakadt, akkor kisegítettem. Folytatta, mintha nem én mondtam volna az átvezető szavakat.
- Megint csinálunk fát, mint szoktunk? Ugye lesz fa?- Megnyugtattam. Már készen volt, de nem akartam rontani az örömét.
- Majd, ha hazaadnak. - mondtam szinte egykedvű természetességgel, holott megmondták, innen már nincs haza. Megigazítottam a feje alját. Fordítottam egyet a párnán. Nagyon melegnek éreztem. A testét fél karral meg tudtam tartani, segített ő is. Annyira lefogyott, mint egy kismadár. Az arca a régi volt. Nem volt olyan éles a különbség, mert nem akart borotválkozni már egy ideje. Ollóval igazítottam rajta néha.
Nagyon jól állt neki. Ő, aki maga volt az értelem, most meseváró, tágra nyitott szemű kisgyerek lett, aki csodát remél. Van, aki tudni akarja, mi várható, meddig van még idő. Vele erről nem lehetett, nem volt szabad beszélni. - Legyél velem! - ezt napjában többször elmondta úgy, mintha az előző ugyanolyan mondatról megfeledkezett volna. Aludni képtelenség volt. A fotelban néha elbólintottam, de lefekvésről nem is gondolkodtam. A nővérek felajánlották, ágyat vetnek mellette. Megköszöntem. Nem fogadtam el. Nekem úgy kell ott ülnöm, mint a mindennapok felöltözött, utcai emberének. Póló, papucs? Kétségbeesett volna, hogy én is beteg lettem. Ilyen furcsa fixa ideákat állított néha, bármi apróságról, ezért volt lehetetlen megzavarni a képet rólam. Úgysem tudtam volna aludni semmiképp. Ő is nagyon éberen töltötte az éjszakákat. Föl próbált ülni, vagy kért egy narancsgerezdet, aztán lehunyta ismét a szemét. - Mikor megyünk haza? - erre riadtam föl. Valószínűleg elaludhattam pár percre. - Majd megmondják, szívem, én nem vihetlek el magamtól, mert úgysem engedik. - Döntöttem magamból a képtelenséget. Annyira tudtam figyelni, hogy magam is csodáltam. Vigyázni kellett, nehogy ellentmondásba keveredjek az azelőtt mondottakkal. Észrevette volna rögtön. - Ki fogjuk tavasszal gereblyézni az udvaron a kertet és megnyírom neked a bokrot is, hogy be tudj állni. - Ezt hogy bírom ki, markoltam meg a karfát. Már az orromat töröltem állandóan, mert a könnyek ott folytak ki kínomban. Éjfél jócskán elmúlt. Megint arra ébredek, hogy szól, ránézek: - Tessék, drága, mondd!- Megkért, segítsem félig ülő helyzetbe. Visszanyerte a hangját, amit olyan nagyon szerettem hallani, s beszélni kezdett, folyamatosan.
- Most figyelj rám szívem. Nem fáj semmi, most tudok gondolkodni, beszéljük meg. Tudod, én most már meghalok, de hidd el, mindig veled leszek. Tudod, amikor még egészséges voltam sokszor beszéltünk erről. Kérlek, utána vigyél haza. Csak egy darabig ott akarok még lenni veled. Aztán majd rád bízom, melyik helyünket fogod választani és egy idő után szórjál szét. Ne szólj külön senkinek. Aki kérdez, annak nyugodtan mondd meg. Nagyon boldog vagyok veled. Akkor is az vagyok, amikor már nem tudok szólni hozzád. Ugye tudod?-
- Igen, tudom, drága, velem leszel, ne félj, ahogy megbeszéltük!-
Ez volt az utolsó világos pillanat. Gyöngéden lejjebb húztam, erre már nem reagált. Lehunyta a szemét. Sokáig mélyeket lélegzett.
Olyan monoton pontossággal, mint egy metronóm. Hirtelen állott be a csend. Verítékes volt a homloka. Letörölgettem.
Megcsókoltam az arcát, mindkétfelől. Szóltam a nővérnek. Szaladt az ügyeletesért. Béke volt az arcán, még megsimogattam, pedig éreztem, ezt már nem illett volna – hiszen már odaát van, de nagyon nagy szükségem volt még erre az érintésre. A földi léttől így búcsúztunk el.



Az urnaátadás nagyon prózai. Csak a nevet kell azonosítani, aláírni az átvételt, s mehettem. Ahogy a krematóriumtól gyalog az egyenes úton őt magamhoz ölelve sétáltam kifelé a temetőből, felragyogott teljes pompájában a déli nap. Fényesség öntötte el a számomra otthonos nyugvóhelyet, ahová 53 évvel ezelőtt tettem be először a lábam. Akkor nyolc éves voltam és mivel a mama minden héten kijárt apuval együtt, megszoktam. Aztán egyenletes elosztásban kiköltözött az öregek közül mindenki. Akkoriban, mikor elkezdtük a kijárást még sokkal fiatalabbak voltak, mint én most. Az idő azonban nem áll meg és az emberek elmennek. Mivel a temetéseket én intéztem és apuhoz nagyon sokat kiugrottam egy percre, szeretek ott elmélázni. Nyáron különösen. Most vittem egy embert a hónom alatt, aki beköltözött itt nekem egy cserépbe. Ragyogott ránk a nap, s eszembe jutott egy mondata.
Akkor talányosan hangzott, most teljesen kézenfekvő lett, megértettem:

Hidd el, élni fogunk…! - és ez így is van.

                                               *

(Férjem halála olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy sorra – rendre megírom, mindig más változatban. 23 éve ennek –) de az iránta érzett szerelem és rajongás soha nem múlik. Nem tények ezek, csak egy lélek változó rezdülései.)

thao








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...