2014. április 30., szerda

Bözsike










Bözsike


(1905 – 1965)


A „nagycsalád” mozgató rugója, az ötletgyár, a művészet megtestesítője, Istennek különleges teremtménye, akinek rengeteg jóságát, mérhetetlen kreativitását felsorolni lehetetlen. Nem tudom kellőképpen kifejezni, mi volt ő nekem. Szeretet, védelem, biztonság és az ADÁS maga. Édesanyám legidősebb nővére, tehát nagynéném, de így én őt soha nem nevezném. Szívemből egy darab, akit soha nem köszöntöttek fel Anyák napján, mert nem lehetett anya.

Hogyan is lehetett volna? Két világháború kaszálta a férfiakat. Így választani nem volt miből és kiből – de neki varrnia kellett, mert nagyapám természetét ismerve a hatalmas család éhen halt volna. Így 16 évesen elkezdett varrni, húgával, drága keresztanyámmal együtt. Varrtak, amíg éltek. Napi 22 órát – ami a lehetetlenséggel határos, de annyi volt! Aztán ráborultak a varrógépre és ott aludtak el, mikor nem bírták tovább.
Hatalmas Kundschaft körük volt. Ennyi munkából aztán a sok testvérnek mindent kikerítettek, ami kellett. A lányoknak és az egy fivérnek tanulást, azon kívül új házat építettek és mind a négy lány teljesen „kistaffirozva” várhatta a jövőt. A két kisebb a négyből már férjhez mehetett, mert így hozta a történelem.
Ijesztően kevés leszármazott lett ebből a hatalmas családból.
A link fivér három lánya a Dunántúlra vetődött. Így maradtam én velük, egyedüli gyerekként. A sok felnőtt között nem voltam én „majmolva”. Egy voltam a többiek közül. Beleszólhattam a társalgásba és figyelembe vették a mondanivalómat. Mindenre figyeltek, hogy ami az életbe hasznomra lehet, azt tanuljam. Nyelvórára jártam (amiből meg is éltem, mikor magamra maradtam – legjobban akkor kerestem életemben.) Zongorázni tanultam, illetve a zenét öt éves koromtól a zeneóvodában. Balettozni is jártam egy évet.
Ezzel csak az volt a cél, hogy a helyes mozgást elsajátítsam.
Amikor alsó tagozatban megkezdtük a zongora tanulását, nekünk, mint zenei osztálynak, külön tanárnőnk volt, bent, az iskolában. Vénkisasszony volt, eleinte nem volt vele sok bajom.
Úgyszólván semmi. Minden nap értékelte a teljesítményt.
Kis szótár füzetet vittünk, melybe beleírta a darabokhoz fűzött, egy – kétmondatos instrukcióit és az aznapot vonallal lezárva, kis kockát rajzolt a vonal fölé és leosztályozta aznapi teljesítményünket. Igazság érzetemet is Bözsikétől örököltem.
Aznap nagyon jó voltam, gyakoroltam lelkiismeretesen.
Amikor megláttam a kocka sarkában a kifejezetten picurka négyest – megfordult velem a világ. Egy négyesen semmi nem múlik – de ez rohadt, aljas és igazságtalan volt. Én soha nem hisztiztem, így kővé meredtek otthon, mikor – szinte ordítva sírtam, mire haza értem. Nagy nehezen Bözsike megértette, mit tettek velem. Kapta a kis füzetet, levágta a szabóollót, és úgy ahogy volt, kézen ragadott. Bevágta az ajtaját a zongora teremnek - és indulatos ember lévén – vérvörös arccal a sárga földig lehordta a tanárnőt. Végig fogta a kezem. Aztán kimenet is bevágta az ajtót és édesanyámnak megmondta, tüstént írasson át a rendes, Simonffy Emil Zeneiskolába. Ez meg is történt. Ezt azért nem felejtem el soha, mert szerettünk, gyerekünk valós igazságáért keményen kiállni itt tanultam meg.
Nekem soha nem volt „bolti ruhám”. Rám ők varrtak. Ahogy lehetett televíziót venni, Bözsike vett rögtön. Soha nem felejtem el – társastánc versenyt közvetítettek. Akkoriban még nem alig – ruhában táncoltak a lányok. Előírás volt, hogy a szoknyának 40 méter tüll anyagot kellett tartalmaznia. Bözsike nézte, és a világ legtermészetesebb hangján jelentette ki: - Ilyet majd varrunk Mulyukának is. – (Ezt a becenevet nem tudom, honnan vette, de soha nem vettem tőle rossz néven, mert a végtelen szeretet szólt belőle, és mert tudtam, nem mulyaságomra céloz vele. Talpraesett lánynak tartott.)

Kevés szabad idejét vasárnapi filléres vonattal megtett kirándulásokkal töltötte. Mindenki ment, aki akart.
Én mindig mentem, az biztos. Zebegény, a Mátra, Budapest.
Ami szépség az országban kora reggeltől késő estig vonattal megjárható volt. Mindig étteremben ebédeltünk. Nagyvonalú volt és így egy életre megtanultam – becsülettel megkeresett pénzt hogy kell és lehet élvezettel, jól elkölteni. Borravalót is gavallérosan, de ésszerűen adott. Sokáig röhögtük a fiaskót, ami akkor történt, mikor távoli nagynéném és nagybátyám is velünk tartott. Szerettük őket, jó volt a hangulat. Gyula bácsi híresen goromba ember volt, de egyben vicces is. Nagyon élveztük a társaságát. Eljött az ebéd ideje. Beültünk egy kellemes helyre. Mint férfi – ő fizetett. Mi csak akkor zöldültünk el, mikor a pincérnek – messziről lökve az abroszra – 20 fillér borravalót adott. Majd elsüllyedtünk. Bözsike később nehezményezte is:- Gyuszikám, hülye vagy? – mindig keresetlenül fejezte ki magát. De ezen már ott s akkor nem lehetett segíteni.

Másik kedvtelése a festés volt. Olajjal, nagy vásznakra, blondelkereteket rendelve Pestről. A hatalmas házban elfértek a nagy képek. Igazi mestereket másolt. A természet után festett körte, napraforgó mutatta, ha könnyebb korba születik bele, biztosan sikeres festő lehetett volna, ha megtanítják a mesterségre. Vénásan benne volt a művészet maga. Ruhakölteményeit Olaszországban is megcsodálták. Egy híres kémia professzor, jóval fiatalabb feleségét magával vitte egy évre és legalább 15 ruhát, kabátokat,kosztümöket varratott a nagyon csinos asszonynak. Később elmesélte, majd leszedték róla a Bözsike által alkotott, hatalmas kollekciót.

Egész életében dolgozott, mint az igavonó, de utóbb derült ki, hogy cipelni, emelni nem tudott soha. 59 évesen már nagyon görbe volt a háta, és csak úgy tudott a szobában pár lépést sétálni, hogy egy támlás széket tolt maga előtt. Soha nem felejtem el – mikor a nagy próbatükör elé került, séta közben, végigmérte magát és azt mondta: - Pfuj! –Hiába volt minden, rohamosan ment össze, már meg sem tudta tartani magát. Csontrák. Ha megfordították az ágyban, ordított a fájdalomtól. Csendes halála volt. Én első gimnazista voltam a zenegimnáziumban. Föl sem értem ésszel, mit veszítettem. Annyit talán mégis – legalább megszabadult a rettenetes fájdalmaktól. Látod, drága, én meg tíz éve írok már,illetve mindig is írtam, csak mostanra vannak lapjaim. Nagyon büszke lennél, ha látnád, hogy az egész világon olvasnak. Biztosan megkönnyeznéd az írásaimat, de az nem baj. Amikor temettünk, 1965 – ben, az egyház még nem temetett hamvasztott halottat. Te vagy a nagy sírban legalul.Fölötted pedig minden családtagod urnában sorakozik.
Együtt maradtatok.

Fogadd tőlem Anyák napján soha el nem múló szeretetemet.
Kedves lényed utáni nosztalgikus vágyat. Nagyon szeretnék veled felnőttként beszélni. Ez lehetetlen, mert 2005- ben lettél volna 100 éves, idén, 2014 – ben már 109. Bennem ma is élsz. Képzeld, egyre jobban hasonlítok hozzád. Csak remélni tudom, hogy nem a 80 – 90 évesek génjeit örököltem a családból, hanem téged és édesapát, így nemsokára megyek utánatok.
Csodás fotókat gyűjtöttem, de megpróbálok neked ide, a megemlékezés elé egy saját fotót feltenni. Ami bennem jó, annak nagy részét tőled örököltem. Az is a te munkád, hogy most, életem alkonyán emberi körülmények között élhetek.

Tetszene neked, drága.


Zs*









(Bocsáss meg nekem Ajtay miatt:):) Ezt a dalt nagyon utáltad - de miatta, meg, hogy egy kicsit jobb legyen a kedvünk, így a végére, fogadd el - és mosolyogj rajta - kérlek!!!)









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...