2014. március 29., szombat

Búcsúzás




Búcsúzás


Amikor az öreg házból már
Biztosan tudtam, hogy el kell
Mennem, mindazt – amilyenre
Én elképzeltem, egy évre szépen
Rendbe tettem.
Mindent, mi használhatónak
Bizonyult, elajándékoztam, hogy
A két nővér – kedveseim, majd
Százados munkája nehogy az
Enyészeté legyen, lassan.
Ami már semmit nem ért, azt
Bezsákoltam és kigórtam,
A maradék szépet meg
Eligazítottam.

Vad volt a kert, s legnagyobb
Forráságban is ontotta a hűst.
A hatalmas ezüstfenyő, mit
Édesapám kis surjánként
Kapott – bátran és vitézül
Vigyázta a menthetőt.
Az egy év alatt lenyugodott
Minden zaklatott pillanat.
Tudtam, bárhová lépek,
Már az én otthonom.
Szeretettel öleltek a
Falak.

Tudtam – menni kell, és
Dehogy bántam, hogy
Bent, a bútor mögött
Már rég a salétrom
Munkál. Emlékeztem
Régi ünnepekre,
Korán elhunyt,
Drága nénémre, ki
A kósza család bősz
Motorja volt.
Hatvan volt mindössze,
Mikor a csontrák mutatta
Magát. Rávicsorított, el is
Vitte, üresen hagyva sok
Tervet, napszakot, szobát.

Nélküle a varázs szűnt meg.
S oly boldogan utánoztam
Tévedhetetlen kezének vélt
Nyomát. Ha látta, tetszett
Neki, biztos, hogy tovább
Vihettem az ősi varázst.

Az egészet a gépre tettem,
Minden megvan, pad, repkény
Elvadult, hatalmas aranyeső,
Az őrt álló ezüstfenyő, s görcsös
Farönk, mely a pad előtt, mint
Egy faragvány hirdette a természet
Tehetségét, örök diadalát.

                           *

Aztán jöttek a kis otthon munkái.
Már szinte mindent ki kellett
Dobni, vagy odaadni, s akkor
Szégyenlősen megmutatta
Leromlott, vigasztalan arcát.
De az én évem velem marad,
Míg élek, mert megnyugodni
Kellett a csoda fészek, hol
Nem dirigál ellentétes
Akarat.

Mikor utoljára rácsuktam a zárat,
A nagykapu már semmit nem
Mondott nekem. Elmúlt örökre,
Mint a szerelmek szoktak, jött
Az új, mely rögtön fogadott,
Sosem volt idegen.

Azért nosztalgiával gondolok
A régi házra, az utolsó, búcsú
Évre, mely a lelkem szépen
Megszelídítette s velem volt,
Mint ölelő, féltő szerelmes,
Ki kedvesét, míg biztosat nem
Tud mögötte, el nem engedi.


Már tudom, az emlék, az varázslat.
Emlék nélkül, szegény a lélek, fáj
A gondolat. De tudni kell eljönni,
A kulcsot letenni, belépni oda,
Ahol már puha fészekként
Várnak.



thao


(A képek mind saját felvételek)











Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...