2013. december 19., csütörtök

Jézus ott születik meg




Jézus ott születik meg – ahol kell



Első világháborút írunk, múlt század. Vége felé jár már az őrület. A birtok ifjú, hatalmas termetű ura is hazatért. Épségben. Az éjféli misére igyekszik vele és kicsiny feleségével a felcsengettyűzött szán. Köszönetet mondani, hogy a jó ember épen megtért az értelmetlen öldöklésből.

A szánon vidáman csilingelnek a lovakra aggatott csengettyűk.
Ez nem fölös parádé – óvatosság. Havon nem hallatszik a jármű érkezése. Iszonyú baleset történhetne, ha a pergők nem adnák hírül idejekorán: - Vigyázat, itt jármű érkezik! -  A nagy ember mellett, prémekbe bagyulálva, ott ül korán fonnyadásnak indult, kedves, kicsi asszonya is. Nem az ura okolható, hogy ily korán száradásnak indult a bájos teremtés. Jó ideig próbálkoztak, amikor kedves, öreg orvosuk ki merte mondani – ne várják az áldást! Ez a frigy gyermektelenül fog maradni. A férj – bár bánta – kevésbé vette tragikusan, de az asszony arcáról bizony lelopták a pírt és amúgy is kicsiny termete sorvadásnak indult.
Hiába urától a szép szó:- Elveszejted magadat, lelkem! Pedig nekem annyira szükségem van kedves személyedre! – mindhiába. Hervatag mosollyal fogyatkozott a csepp asszony, akit pedig jó férje mindenek fölött szeretett. Nem kerülték egymást, a szívbéli szeretet is megmaradt a réginek, csak amikor a hervadó arcot a férj meglátta – száz tőr hasogatta a szívét.
Ilyen nehéz teherrel érkeztek meg a falu templomába. Hálát adni az úrnak. Az egész falu ott volt. Érkezésükkor kettéváltak, hogy utat engedjenek a kedves párnak. Tisztelet és szeretet övezte őket. Birtokukon véletlenül sem talált senki nélkülözőt.Mindent eligazítottak, hogy a szükség tanyát ne verhessen náluk. Láthatatlan kezek gondoskodtak arról, hogy éhes, fázó ember soha ne létezhessen a jól termő birtokon.

A templomba menet az úr előre ment – így kellett lenni. A prémekből kicsomagolt, sápadt kis asszony szeretettel követte.Egyszer csak mit lát! A sok, alma piros, egészséges gyerekarc között két sápadt, nagy könnyeket hullató, didergő két kislány állt, fehér arccal. (Mivel mindenkivel közvetlen volt a jó asszony, a legközelebb állót kérdezte – ezekkel mi történt, az isten szerelmére?) – Tegnap temettük az anyjukat. Ma még tán ételt se láttak. Az apjukat a háború levágta. Így vannak.
Urának utána szólni a szent helyen nem lehetett. Gyorsan határozott tehát. A kisjézus ezt biztosan ugyan így tenné, felnyalábolta a két apróságot és a szent eseménynek hátat fordítva vette az irányt hazafelé. A meleg prémek alatt is szorosan ölelte a két vacogót. A kocsis hajtott, mert parancsba adta, hogy itt hamar haza kell érni. Meleg fürdő, szép, meleg ruhácska (hisz a sokévi várakozás alatt felgyülemlett a hatalmas házban minden.) Aztán bőséges vacsora és habfehér ágy várta a két kis árvát. – Ne féljetek! Soha többé nem hagylak titeket magatokra, susogta nekik. Mesére nem tellett, mert a két, agyonfáradt lélek szinte azonnal álomba zuhant.
Az úr elébb kicsit nehezményezte, hogy a poros álláson maradt.
Amint hazaérve meglátta azonban asszonya kikerekedett, kipirult orcáját – feledve mindent, ölelte át. Óvatosan megnézte a két kis jövevényt is. – Soha ne feledd, kedves, amit most mondok! Mindegy, hogy milyen az út, de az Isten hatalmas.  Ha adni akar, adni is fog. Íme – nem leszel már ki nem virágzott szőlővessző. Termékeny lett a te szereteted, kivirágzott titkos kívánságod. Nagyon örülök, hogy így látogatott meg minket az isten. Légy neki hálás. Én is az vagyok, nagyon, mert visszakaptam egész magad és még gyermekeink is lettek!

Nagyon boldog család lett négyükből. Atyjuk arra sarkallta őket, hogy ne kiszolgáltatott bábként nevelkedjenek, hanem otthon legyenek a tudományokban is. A szülők magas kort értek meg, lányaik folyamatos szeretetétől övezve. Mikor az idősebb a Magyar Tudományos Akadémián székfoglalóját tartotta (melyre még a szülők is el tudtak menni), így kezdte az értekezést:

"Mély hála tölti el szívemet szüleink iránt, akik kitárták nekünk a világot húgommal, és mindig a haladás útjára terelgettek bennünket." – Értekezése hatalmas siker volt. Szüleik keble dagadt a büszkeségtől.

Isten nem adott szokványos módon. Adott hát másként, lettek így egymás örömére gyámolítói, örömhozói egymásnak, szülő és gyermek. Az elhunyt, vérszerinti szülők sírját – ahol az apának csak a neve szerepelt, hisz a harctérről sose tudták visszahozatni – évente egyszer bőséges virágerdővel borították. Ilyenkor kicsinyke, új anyjuk mindig elkísérte őket. Ki nem hagyta volna.


Mély hálát érzett az eltávozott iránt, aki halálával neki is elküldte a megváltás édes örömét.





thao





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...