2013. október 25., péntek

Amikor az út nyílni látszik







Amikor az út nyílni látszik


Sokáig éreztem úgy, nekem már vastag cölöpök, szúrós szögesdrótokkal át- meg átfonva rekesztik el az utamat.
Nem lesz soha folytatás. Bolyongok egy elvadult, túlméretezett házban és innen – innen már nincs tovább.

A sors nagy rendező ám! S rendező elve logikus, keményen kivárat. Amikor érettnek talál a változásra, akkor eldönti a szöges útzárat. Elindulhatsz. Picit keserű csak, hogy új otthonod az utolsó, de nem fáj, csak természetes. Innen nincs tovább.
Ezért kell nagyon szépnek lennie. Engedélyek tömegén átbukva, olyan folyamatokat végignézve – amiket sokszor nem is értesz igazán. Nem érted, mert belül még túlfáradt vagy és törött. De jönnek angyal kezek és mindent megcsinálnak érted, hogy neked végre jó legyen.
Nem hiszek a vérség kizárólagos erejében! Jobban hiszek a jóságban, a megértésben, a hirtelen feltámadt és masszívan megmaradó szeretetben. Az én drága vérem nem tud segíteni, hisz oly messzire sodorta az élet! Ott neki dolgoznia kell, családot eltartani és végre én lekerülök a nyakáról, mert engem sem engedett belesüllyedni a társadalmi igazságtalanságba.
Ő egy személyben tett igazságot, hogy nyugodtan élhessek.
A változás kicsit megbántotta, mert nem lehet benne és én csak a bajaimat sorolom, mert félek. Hiába óvnak gyakorlott, okos kezek, nekem minden képtelenül bonyolult, míg el nem készül.
Ha elkészült – megnyugszom és aggódni kezdek a következő, csinált problémán.
De készül a kis otthon és a gondosan összeválogatott színek és formák szimbiózisban fogják óvni, kenegetni a lelkemet, hogy most már ne sérüljön többet. Onnan tudom, hogy így lesz, mert nem tudtam írni nagyon régen. Elvesztettem a képességet ahhoz, hogy a bölcs betűket olyan könnyedséggel ütögessem egymás után, mint a nagy alkotói korszak idején.
A mostani rutin a régi és nem kell gondolkodnom, mit is kellene ide rakosgatni. Folydogál szépen a kezem alól.
Szóval, készül a kis otthon, ahol – végre – minden új illatokat fog lehelni. Most könyörtelen voltam. A millió, régi kacatot el tudtam ajándékozni. Csak friss, szép holmi vesz majd körül és a régmúlt néhány kedves, ódon tárgya, amiktől nem lenne szabad megválni, hiszen a múltunkat nem vehetjük le, mint egy rossz kabátot. De nem elfacsarodott kanapét kell hurcolni, hanem a rég holt, kedves művészektől – akik kicsit a család tagjainak is számítottak – szobrot, képet. Fényképarzenál nem lesz! Amit a szív nem őriz meg, azt a papír hiába papolja!! Albumok rengetege rejti életem sok szép pillanatát. Gyönyörű babáimat, a kedves otthonokat. A mókás, vagy megható történeteket. Elég így. Amikor pici babáim voltak – nem is volt még ehhez gépünk. Csak mikor felnőtté váltak. Ahogy a szív nem felejt – úgy nem felejt továbbra sem.

Egy hajszálnyit kísért a „Derűs elhatározás” című bájos, melankolikus novellám – de nem, mégsem!!! Akik idáig segítettek, hogy elérjem azt az otthont, amire korosodó ember csak vágyhat – azokat nem hagyhatom cserben. Tenger jóságuk megcsúfolása lenne, ha elszállnék, mert egyre nehezebb a gyors magamra emlékezni, mert lassú vagyok, és már felejtek. Így marad az öröm, a szív mélyén a soha nem múló szeretet azok iránt, akik emberfeletti szervezéssel ezt megteremtették nekem.
Biztosan sorra látogatnak a kedves alakok, aki már nem lehetnek velem, mert a sors nagyokat tud ütni, de emezeket, akik építettek, szorgoskodtak – ugyanúgy nem törölhetem ki az emlékezetemből. Nem is akarnám. Isten hozott, szép, új otthon!
Remélem, lesz kitartás hozzá, hogy emberi módon élni is tudjak benne. Ennyire még soha, semmi nem készült csak értem!
Köszönet érte a lentieknek – és az odaföntinek is, nagyon, akit nem emlegetünk, csak tudjuk, hogy örökké vigyáz ránk – ha szépen megkérjük rá.


thao




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...