2013. július 14., vasárnap

Gyermeket kaptunk!





Gyermeket kaptunk!

Jönnek elő az emlékek és valahogyan nem érzem, hogy vissza kellene őket fogni. Háromszor kaptunk ilyen szépséget az élettől. Meg is tanultuk alaposan, hogyan kell megadni a módját.

Az első alkalom kicsit hektikusra sikeredett. Magam még csak 19 és fél éves voltam és öt - héttel a kiírt esemény előtt nem túl sok gondolatot pazaroltam arra, hogyan is zajlik le a nagy esemény. Mivel semmi bajom nem volt, azt hittük, még belefér egy motoros látogatás ismerős házaspárhoz. Öt hét olyan hosszú idő! Nem fért bele. Reggel már nagy fájdalmaim voltak, a mentő visítva rohant velünk a szülőotthonba és húsz perc múlva kinn is volt a baba. Formásan, egészségesen.

Ebből tanultunk. Második esetben már mindent jól elrendezve osontunk ki a szülői házból és nyugodt körülmények között született meg a másik csoda baba, akit immáron- sajnos – tíz éve visszakértek. Harmadik esetben kitakarítottam az immáron saját, gyönyörű, négyszobás lakást, mindannyian lezuhanyoztunk, felöltöztünk és kisétáltunk a klinikára. Én felmentem a szülőszobára, a három fiú meg elment ebédelni.
Ilyen nem mindennapi alkalmat meg kellett ünnepelni. Későn is volt a reggeli, így délután négy körül pont jó volt az ebéd időzítése.

Sajnos, soha nem tudom meg – milyen az apás szülés. Amikor ez mivelünk történt, szigorúan ki volt tiltva minden „idegen”.
És – bármennyire jó lett volna egy kis biztatás, mégis azt mondom, ez így volt jól. Annyira komoly dolog az, amikor egy csomó egészségügyi szakember sürgölődik, gyakorlottan, élükön az orvossal, hogy oda egy csetlő – botló, örökösen útban lévő külsős nem hiányzik. A születés nagy pillanata csak azokra tartozik. Mint ahogy a „Bababarát kórház” sem a szívem csücske. Bár nagyon fitten viseltem a dolgot és azonnal visszakaptam lapos hasamat és 49 kilós „verseny súlyomat” (nem tehetek róla – alkat), azért megengedtem magamnak, hogy addig a négy napig fáradt legyek. Az viszont maga volt az ünnep, mikor a nagy kocsikon hozták a csecsemőosztályról a rengeteg pólyást. A szirom arcú csodákat. Együtt lenni nagyon, nagyon jó volt. Ismerkedni, szeretgetni ŐT. Aztán elvitték és tudtam – egy életen át lesz időm ölelni, öltöztetni, megetetni és örökké szeretni.

Téged – szépséges „középső egyetlen” már csak a szívem ölel.
Nyugodt vagyok felőled – és ez nem mese, nem önámítás.
Harmincegy évre ajándékba kaptalak. Ajándéknak több, mint nagyszerű. Most éled a számunkra felfoghatatlan életet és biztos vagyok benne, hogy a megfoghatatlanban is van mindig egy gondolatod – ide, nekünk, mert most és mindörökké nagyon, nagyon szeretünk!


Anya

(*** és miért pirosban emlékezem? Mert a szeretet mindig piros és ahol gyermek van és volt, ott nincs helye szomorúságnak és semmi feketének.)






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...