2013. április 7., vasárnap

Vallomás






Vallomás



Úgysem jutsz hozzá, nem fogod olvasni, elmondhatom hát mindenkinek. Ha már neked nem lehet… Minek tartogassam, kinek? Te kaptad valaha egykor írásaimból a szebbeket. Te töltötted be a teret, s most üresség kellene, hogy legyen – de csak ott bent és csak egy pici sarokban. De az a sarok most már mindörökké úgy fog maradni. Csak és kizárólag lényedtől, nem a dolgok teljességét tekintve - üresen.

Ha Laci még élne, elmenne hozzád és rettenetes érvhalmazzal szétbeszélné a fejedet. Minden leleményét latba vetné, hogy fölrajzolja neked kiválóságaim sorát. Mert ő annyira szeret engem, hogy nem bírná elnézni, hogy más ne ugyanezt tegye. Nem hasadt a tudatom, de vele szoktam erről beszélni. Nem szavakkal, persze, csak lélekkel. Megért és most már velem örül. Tudod, nagyon jól, hogy Miklóssal ilyesmiről nem lehet beszélni. Meg ő most átmeneti állapotban van. Ezt nem magyarázom el, ne haragudj, nem tehetem, de a szívem érti pontosan. Őt most hagyni kell. De Laci már ráér és dühöngene miattad – és őszintén örülne, hogy „vége a történetednek”! Félnék tőle, hogy leidiótázna, mert nagyon indulatos tudott lenni! Már biztos megfontoltabb, mióta másak lettek a gondolatai. Húsz év már egyfajta megállapodottságot jelent a lélek-létben is. Azóta, hogy elment, most már „globálisan” lát mindent, biztosan nem törődik apróságokkal. Ilyen aprósággá zsugorodtál. Ez nem te vagy. Keserű lettél, még zárkózottabb és nagyon – nagyon rideg, mióta eldöntöttél „minket”. Istenem!
De jól tetted! Nincs megoldás a fejedben, pedig beletettem. Nincs megoldás a szívedben, mert megölted, direkt és kegyetlenül. Magam előtt látom, ahogy egyre vékonyabb vagy, egyre szótlanabb, egyre többet dolgozol és éjszakázol. Már egybefolyik nappal és éj, pár óra ájult alvást kivéve, hogy felejts. Nem fog menni. Őrölöd magad és őrölnél engem is. Csak én már másban élek, ahol nincs kegyetlenség, oktalan józanság. Engem egy olyan puha szeretet vesz körül – amilyen neked NINCS. Ez éltet és neki megígértem, hogy együtt életben maradunk, bármit is tesz velünk a világ. Ennek Laci is rettentően örül, mert tudja, hogy Miklósnak megígértem, de ez a kettős fedezék az ő lelkét teljesen betölti. Téged nem utál, dehogy, csak elnézi, ahogyan szenvedsz, és annyi mindent tudna neked mondani… Nem teszi. Nem azért nem teszi, mert ő már nincs itt. Dehogy. Hozzád nem lehet utat találni és ő nem is akarja ezt erőszakolni. Nagy a hatalma, de megváltó nem lehet, csak mindenki, saját maga, a saját sorsában. Ebbe a szép Szakállas Ember szól bele, mert annyira önállósított bennünket, hogy nehogy ő emelgesse már a lábainkat, ha menni akarunk! Viszont azonnal lép, ha úgy érzi, igazságos és megérdemeltük. Bezártad az összes ajtót és kidobáltad a kulcsokat. Ezen már egy kíváncsi, oktalan, követelőző Judit sem segíthet, aki szegény, megváltásra váró Kékszakállú reményeit döntögette sorra. Az legalább kulcsokat követelt. Megkapta. Tőled nem kér senki semmilyet. Bezárt az ÉLET nevű boltod. Csak a süket és vak tábla fityeg a sötét ajtón.

Nem írok már neked több szépet. Valahogy elúsztattad magadat a ködben. Láthatatlan lettél a magad számára is. Nem haragszom rád és nem is fájsz nekem. Sajnálni nincs kit, hiszen a legdrágább kincsedet veszítetted el: - önmagadat és az életedet. Én viszont nyertem – hogy mit és kit, mellékes. Neked köszönhetem. Az életünk így kerek. Attól kapunk a legtöbbet, aki látszólag elvesz.
Nem fura?


thao





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...