2013. március 19., kedd

Credo (álom)





CREDO(álom)    



Hatalmas üvegkupolán haladtam át. Mezítláb voltam. Alattam a padló valami márványszerű, nagyon fehér, langyos anyag volt. Kellemesen érintette a talpamat. Rajtam földig érő hófehér, sokredőjű ruha mélyen kivágva, az egész kelme velem ringott, ritmikusan, ahogyan nyugodtan lépdeltem.  Ez a teljesen átlátszó építmény üres volt és irtózatosan magas.Nem volt benne semmi és senki, csak én. A hatalmas üvegen nem lehetett kivenni, mi tartja össze ezt a súlyos tömeget. Dőlt be a nap. Elképesztő nyugalom és csend volt. Nagyon lassan és nagyon sokáig kellett mennem. Jó volt. Később, nagyon halkan Mahalia Jackson dúdolása hallatszott, mintha sok drapérián kellene hangjának áttörnie. Simultam a hangba. A levegő úgy vett körül, mint egy ölelés. Nyugalom, séta, dúdolás. Nagyon szép voltam. Arcomon a béke és a szeretet. Gondolataimat mintha kitörölték volna, csak tudtam, mennem kell.Valahol ennek a hatalmas, boltíves, végtelen folyosónak a végén három alak derengett. Nagyon, de nagyon messze. Nem gondoltam az idővel. Bizonyosság volt bennem, elérem őket. A sugarak körülöleltek és nem volt kétséges, hogy ez a ragyogás most nekem szól. Természetes volt, barátságos, meleg és biztonságos. Nyugalmas. A három alak furcsa alakzatban állt, ezt már ki tudtam venni, hisz közeledtem. Kettő elől, de egymástól kicsit távolabb, hogy látni engedjék a hátul állót.Magasak voltak. Olyan távolból is áradt belőlük a szépség és a nyugalom. Közeledve kivehető lett, hogy a velem szemben bal felől álló alak szakállt és vállig érő, selymes, barna hajat viselt. Az ő szeme vonzott. Hívott. Jobb felől egy vékonyabb, szintén magas alak állt. Őfelőle megilletődöttséget éreztem. A hátul álló mosolygott. Ez a mosoly olyan boldogsággal töltött el, hogy majdnem megálltam. Tudtam, ezt most nem szabad. Lépteim surrantak tovább feléjük. Átértem a végtelennek tűnő út nagyobb részén. A szakállas rám mosolygott és kedvesen kinyújtotta felém a kezét. Csodálatos volt érezni az átáramló szeretet melegét. Fogtam a kezét. Éreztem, hogy nagyon fontosat, súlyosat akar velem tenni. Valami nagyon meghatározót. Mint egy bizakodó óvodás, erősen tartottam a tenyerét. Megértettem őt. Nem voltak szavak. A szakállas szelíden a vékony idegen mellé vont. Érte is kinyújtotta a kezét. Hosszan tartotta mindkettőnkét. Aztán egymásba fonta az idegenét és az enyémet. Mi belekapaszkodtunk egymásba.Tudtam, többé soha nem engedhetem el. Nem is volt szándékomban többé magára hagyni. A szakállas alak szelíden intett. Mehettünk. Immár a visszafelé vezető úton, ami kivisz a napfénybe. Mielőtt megfordultunk és elindultunk volna, ránéztem a hátul álló kedves alakra. Nagyon szép volt, nagyon boldog. Mosolygott, s egy picit bólintott. A szakállas még egyszer barátságosan, elbocsájtóan intett kettőnknek, majd a harmadikhoz lépett. Átkarolta a vállát, s ráérősen elindultak befelé, az ő irányukba. A magas, kedves alak visszafordította a fejét, rám mosolygott, hajszálnyit bólintott még egyszer, jól van. Nem fordultak többé vissza. Mi ketten elindultunk a fénybe. Megszűnt a márványlap, kiléptünk a fűre. A nap részegen szórta ránk a sugarakat. Mi megilletődötten, boldogan, nagy, nagy nyugalommal elindultunk…ÉLNI.  


thao


(2005)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...