2013. február 13., szerda

Tudom***





Tudom***


*** kissé közhelyes, hogy pont ma, a Valentinon kérlek meg téged, légy a feleségem és élj velem egy egész életen át.

Az sem enyhítő körülmény, hogy mindezt levélben teszem. Nem tehetem másként, hiszen közöttünk úgy hatezer kilométer nyújtózkodik és én már egy fél éve eljöttem. Te tudod, hogy ilyen a munkám és amilyen édes vagy – soha nem kérted, hogy változtassak ezen. Sok jót ilyen szempontból a jövőben sem ígérhetek, mert mindig el kell majd jönnöm, a fagyba, az életveszélybe – de nekem ez az életem. Meg te. Olyan szépen elviseled (ne tudd meg, hányszor könnyes a szemem, mikor édes otthonunkra gondolok, amit te raktál össze – tollanként, mint egy szorgalmas kis madár.) Olyan magától értetődően tudsz rám várni, amit nem is álmodtam, nem is értem ma sem. Miránk nem érvényes a távolból megjövőt kezelni nem tudó konfliktus helyzet. Ahogy megérkezem – te már is olyan vagy, mintha csak a másik szobából épp most léptem volna ki. Te soha nem veszekszel velem, te pont tudod, mire van szükségem. Én a te hivatásod lettem.
Soha nem tudom neked eléggé hálásan megköszönni,
mennyire természetes ez neked. Ha valami baj érne, hiszen tudod, mennyire nem veszélytelen az életem – te elsiratnál és folytatnád addigi életünket tovább. No, látod, ezért tudok én úgy teljesíteni, ahogy tudok. Mert te vagy a hátországom. Te vagy a kezdet és a vég. Az indulás és az érkezés. Csak azért nem szégyellem, hogy ennyi év után még nem kértem meg a kezedet, mert mi annyira összetartozunk, mint fa, meg a kérge. A sudár fa, ahol az éltető nedvek keringenek, védett az áldott kéreg által, ami óv, betakar, ölel.

Ennyire egy vagyok veled és kérlek, végy nekünk gyűrűket, mert itt a jéghegyek között nem lehet kapni és húzd föl a sajátodat – az enyémet meg hagyd a dobozban. Én nem viselhetem, mert leesne az egész ujjam, ha hordanám, itt veszélyes, de belehalnék, ha nekem nem lehetne egyforma a tiéddel. Vegyél pezsgőt is és egy nagy, hatalmas csokor, rózsaszín rózsát, mert az olyan angyali. Olyan, mint te.

Hat hónap múlva haza megyek, és külön kiharcolom az engedélyt, hogy összeházasodhassunk. Ha egyetértesz vele, szeretném a nevünket úgy viselni, hogy az én családnevem után a tiéd és úgy a keresztnevünk.
De mindkettőnknél! Nem uralkodni akarok azzal, hogy az enyém legyen elől – de tudod, hogy kutatásaimat már régóta ezen a néven ismerik. Azt viszont el nem mulasztanám, hogy a tied az esküvő után mindig velem legyen! Csodás vagy, szeretlek, annyiszor köszöntelek meg már az isten fiának, hogy biztosan jóságos mosollyal tekint rám, amikor újra és újra megteszem.
Amikor nyugodni térek – gondolatban átölellek és fogom a kezed. Melegedben alszom el és nyugodt az álmom. Légy hát boldog ezen a szép napon – én drága kincsem!

Szeretlek örökké!

B.


(A leánykérő e-mail után egy héttel a kutató életét vesztette. A különleges körülményekre való tekintettel összeházasodhattak – úgy, hogy a vőlegény nem volt jelen. Egy tudós kolléga mondta helyette az eskü szövegét. Sírja jeltelen –de a szerelem házában úgy ápolják az emlékét, mintha még most is csak kutató úton lenne.)

thao










Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...