2013. február 23., szombat

Ki a vesztes?




Ki a vesztes?



A nő ápolt volt és mutatós. Nagyon tágas körben mozgott. Forrt, pezsgett körülötte az élet. A család és a baráti kör rengeteg embert vonzott hozzájuk. Nagyon szerette ezt a nyüzsgést és gondoskodott is róla, hogy mindenki jól érezze magát náluk.

Annyira röpült az idő, annyi volt a tennivaló, hogy fürdött benne. Szerette ezt az állapotot. Nem is gondolt vele, hogy mennyit teljesít, csak minél több lett a feladat, annál többre érezte magát képesnek. Kicsit abban a biztonságban élt, ennek talán soha nem lesz vége. Aztán a dolgok természeténél fogva elkezdett szűkülni a kör. Még ezt is tudomásul vette. Maradtak igazi, veretes jó barátok. Nem ő akart számítani rájuk. Azt szerette, ha őrá számítanak. Ebben az érzelmi és erkölcsi tartományban azonban ez természetesen kölcsönös. Kéretlenül mindig visszakapta a törődést, az odafigyelést. Megint nem a többiek tehettek róla, hanem az idő parancsa, az élet folyása tette, hogy szinte egyszerre lett mindenki túlságosan lekötött. A legjobb beszélgető partner barátnő három évig ápolta anyósát a szó szoros értelmében, éjjel és nappal. Annyira kellett rá figyelni, hogy férjével együtt hozzá is költöztek. Nagy kiesés, nagy és fájdalmas űr volt. Annyira egyféleképpen látták a világot, annyira megegyezett az értékrendjük. Ez állandó, kellemes vita – állapotot jelentett, nem örökös egyetértést és bólogatást. Egy - egy ilyen hosszú eszmecsere úgy hatott mindkettejükre, mint egy frissítő nyári zápor. Ennek tehát komoly és nyomós ok miatt kellett szünetelnie. A másik barátnő édesanyja nagyon öreg lett és amúgy sem teljesen egészséges lánya vette kézbe a háztartást. Egy olyan asszony számára, aki egész életét a tanításnak, művészeti táboroknak szentelte, tízszer akkora megterhelés megtanulni egy komplett háztartás vezetését – egyedül, mellette beteget is ápolnia. Ebbe csak szórványos segítségekkel lehetett be-be lépegetni. Tisztelni kellett a másik önérzetét. Amikor kérés jött, természetes volt az azonnali ugrás, de nagyon ritkán jött kérés. Ezt is tiszteletben kellett tartani. Mikor azon kapta magát, hogy saját szüleire is felügyelnie kell, még ha nincsenek is momentán ápolásra szorulva, elhatározta, fél napot elvállal könyvtárban. Itt újra volt nyüzsgés, kérdezgették, segítséget kértek, tanácsot bizonyos szakkönyvek kiválasztásához. Nagyon kellemes állapot volt. Kialakult a szokott kör ismét, mert vonzotta az embereket, tudásával, sokrétűségével, egyáltalán, személyes varázsával.
A tudományos kutató véletlenül botlott be ebbe a könyvtárba. Magának való, magas, kemény arcú negyvenes férfi volt. A magányosság érzete soha nem kísértette meg. Annyira el volt foglalva a szakkal, amibe már gimnazistaként teljesen beleszeretett, hogy néhány futó kaland után rájött, neki nem való a kötöttség. Tiszteletre méltó felismerés. Kapkodni, aztán meg gyártani a válási árvákat? Kemény egyénisége ezt a felelőtlenséget nem engedte meg. Amikor kért egy nagyon speciális gyűjteményt, arra gondolt, majd mentegetőzni fog a hölgy és lerázza. Akkor nyitotta nagyra a szemét, amikor az áhított mű tíz perc után előtte hevert az asztalon. – Parancsoljon, magam is nagyon kedvelem! – Amit már elég régen nem tett, megnézte magának a nőt. Éppen egy fontos és hosszadalmas tanulmány kellős közepében volt. Sok kutatást, sok kiegészítő anyagot igényelt, nagyon jól akarta megírni. Állandóan ekörül forgott az agya, nem fért bele valaki után mászkálni, időpontot egyeztetni – szóval esze ágába sem jutott most randevúzni, vagy ehhez egyáltalán alanyt felhajtani. Ez nagyon megfogta most. Megvan a gyűjtemény, aki adja, ismeri, kedveli, érti, s ahogy futólag a „szakszemélyt” megnézte, nagyon tetszetős lett neki. Maga sem értette, de beszélgetést kezdeményezett. Könyvtárossal ilyesmit gyakran tesz az ember. Látogatásai egyre sűrűbbek lettek. Nemcsak a kiválóan előkészített szakanyag vonzotta. A vele együtt járó beszélgetés is nagy élmény volt. Mikor a nő az ő teljes személyiségét fölrajzolta elé hitelesen, anélkül, hogy előző negyven - egynéhány évéről bármit is tudhatott volna, végképp elcsodálkozott. – Ön rendkívül jól látja az embereket. - mondta, nem titkolva teljes meglepődöttségét. – Pedig, ha szabad erre céloznom egyáltalán, kora ezt még nem indokolja! – A könyvtáros búvó mosollyal nyugtázta ezt a kijelentést. Egyszerűen bóknak vette, holott tudta, nem annak szánták. Noha tudta, illetve sok esetben látta másoknál, mennyire nem fontos a kor, ha két ember sok területen találkozik a másik gondolat-tartományával, mégis egész életében idegenkedett egy ilyesfajta kapcsolattól. Attól, hogy szerencsés az alkata, még nem következik belőle, hogy valóban illik egy tőle jóval fiatalabb emberhez. Azonos emlékek, megőrzött dalok, egy-egy jól sikerült poén – ezek tartanak össze két embert. Ha más korban nőttek föl, talán a másik nem is tudja, miről beszél az egyik, ha véletlenül utalás kerül olyasmire, amit a másik még nem, vagy már nem tapasztalhatott. Bántotta nagyon a dolog, mert szinte azonnal a szívébe zárta a magányos idegent, akit úgy érezte, méretre szabtak neki. A látogatások egyszer elmaradtak. A munka olyan fázisába került a férfi, hogy se látott, se hallott. Bár már ott tartottak, hogy egymás telefonszámát is ismerték, még a gondolat sem merült fel benne, hogy értesítse az addig agyonlátogatottat – dolgozik, finisben van. Bár ez tiszta dolog és érthető, meg nem lehet bocsájtani. Ha valaki fontos számunkra, akkor, ha a belünket a földön húzzuk, akkor is van annyi idő, hogy erről váltunk két mondatot azzal – aki számít. Nem tette. Eszköztárából ez hiányzott. A munka végeztével fölsóhajtott. Nagyon keményen megküzdött érte, az igaz. Kiváló könyv került ki a keze alól. Akkor jutott eszébe, el kellene menni a könyvtárba. El kellene újságolni, kész a nagy munka és köszön minden segítséget és…

Nagyon szíven ütötte a közlés, a kedves könyvtárosa nem vállalta tovább a kisegítést. Fontos dolgai elszólították innen. Akkor kapott a telefon után. A telefon viszont kicsengés után érzéketlen automata hangon közölte, a hívott szám megváltozott. Próbálta keresni, nem adták ki, titkosított volt. Fejen csapta magát, de marha vagyok én. Tudata viszont világosan közölte, ezt és így nem lett volna szabad. Tiszteletért, figyelmességért ugyanaz jár cserébe. Miért nem szóltam neki? Rengeteg kérdőjel zsongott a fejében. Tudta, hogy vétlen elhallgatásával nagyon megbántott valakit. Valakit, aki akár az egész élete lehetett volna, pokolba az évekkel. Világosan látta a magányosan pergetett esztendők sorát. Szomorúan könyvelte el, aranyat tartott a kezében, de szétmorzsolta, mint a homokot és dőrén elszórta a szélbe. A kedves alak, az okos szemek benne égtek még évek hosszú során át. Nem tudta megkeresni, de nem is nagyon merte. Érezte, hogy vétlenül ugyan, de ostoba módon, helyrehozhatatlan hibát követett el. Ezt a repedést pedig már befoltozni nem lehetne.




thao

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...