2013. január 12., szombat

Veszíteni***





Veszíteni, mindent nyerni


 A főorvost aznap dobta ki a felesége. Nem volt újdonság, mert már régen nem házasokként éltek. Nagyon rosszra fordult a helyzet közöttük, érzelmileg, gazdaságilag egyaránt. A férj a homokba dugta a fejét. Nem szeretett veszekedni. A kidobás persze jelképes volt, mert őnagyságának kellett a mindennel fölszerelt csodalakásba távoznia. A ház a doktoré és a tágabb családé volt. A főorvosnak ez a házasság már a második próbálkozásként vonult a történelembe.
Napnál világosabban derült ki számára – a választáshoz ő nem ért, egye meg a radai rossz. Örült, hogy helyette mondták ki a verdiktet. Végre – talán megvalósul évek óta dédelgetett álma: neki még jár egy nagy szerelem. Ilyen neki eddig nem jutott.


Osztályán nem szívesen kóringyált aznap. A többiek már ismerték, mint a tenyerüket. Látszott rajta (az örökös, kedves mosoly alatt), hogy valami nem stimmel. Megváltás volt most, hogy átszólt érte túlontúl aggályos kolléganője a másik osztályról. Kis konzíliumot kért, egy bőrfelületi elváltozásról. Nem mert egyedül határozni. Kis bőrfesték foltot lehetett látni. Lecsípi a gyakorlottabbja, a kevésbé aggályos fajta, aztán mehet is a beteg. Az ilyesmi ambulanter megoldható. Át is sietett. Nem szerette, ha bizonytalanságban tartanak ártatlan beteget, aki sorsára hagyva várja az ítéletet. Ő maga 190 magas és fekete volt. Nagyon jóképű, nagyon csinos, ötvenes férfi. Mindig vakító nadrágban és ugyanolyan, rövid ujjú pólóban rendelt. Utálta a köpenyt. Akadályozta, meg idétlennek is tartotta. Pólót tudott venni, de a vászonnadrágokat csináltatta. Senki nem tudta, hogy ő mossa. (Ki nem állhatta az agyonrágott, túlfőzött, vasalóval agyondöngölt anyagot). Belépett a kolléganő rendelőjébe. Szemben állt a fénnyel, így csak azt tudta kivenni, hogy egy feketébe öltözött, karcsú alak áll a főorvos asszony mellett. Mikor meglátta – ellenfény nélkül, szinte beleremegett. Atya egy úristen! Hiszen én erre vártam! A decens kivágásból szép mellek kandikáltak elő. Hosszú lábai nadrágban voltak a „betegnek” – de mind az öltözéke, mind a tartása, mind a furcsa,
diszkrét, mégis furcsa smink varázsos egységben állt. Bemutatkozás, aztán a kolléganő körülményes előadása a problémáról. – Kérem, tessék megszabadulni a pulóvertől, hadd lássam azt a foltot. - kérte udvariasan és a nő eltűnt a vetkőzőben. Egy perc múlva már vadító melltartóban állt a doktor előtt. Látszott – semmi szüksége rá, csak a pulcsi áll így csinosabban, másrészt mintha megsejtette volna- nemcsak a főorvos asszony fogja ma látni. ( - De gyönyörű, istenem, gondolta a férfi és mélyen csodálkozott magán. Soha nem tekintett nőként a betegeire. Nagyon gondosan bánt mindenkivel, de a rendelőben ő nem férfi volt, hanem a gyógyítás, a megváltás a betegségből.) Megvizsgálta a kis foltot. Az aggályoskodó kollegina megkapta a megerősítést, s ő így már mehetett is. Nem volt kedve visszatérni egyébként nagyon szeretett osztályára. Leült egy padra, a kórház épp virágba bomlott kertjében és keserű ízeket érzett. Mi a frászért kell neki bűnhődnie? Ott a késői gyerekük is. Azt az anyja persze viszi az új lakásba, ami nincs is messze a „bagolyvártól”. Mégsem jó ez így, sehogy se jó. A melléképület ajtaján akkor jött ki az imént megismert beteg. Szálegyenesen tartotta magát. Indult a kocsijához, majd megtántorodott és szerencsére közelében volt egy pad. Arra még le tudott ülni. Ő, mint az őrült, felugrott:
- Az istenért, rosszul van? – Nem, köszönöm, hárított a nő kedvesen. Megszédültem, de már megyek is. -
- Helyesebb lett volna hozzátartozóval jönni. – mondatta vele az aggodalom. – Nincs. Nem is kell. Köszönöm, jól vagyok, megyek. - Akkor a doktor olyat tett, amit eddig soha. Kért egy telefonszámot, hogy megnézhesse a sebgyógyulást – bárhol. Megkapta.
Nagyon, de nagyon boldog napok következtek. Igen, erre vágyott, igen ez volt minden álma. Az asszony kivirult, szép lett, mint a boldog emberek szépülnek meg. Akkor jelentették be otthon, hogy nincs válás, minden marad a régiben.Mindketten rémesen kínos helyzetbe kerültek. Ő nem tudta tartani ki nem mondott szavát (hogy mostantól csak lábbal előre egymás nélkül). Párja meg soha nem volt olyan helyzetben, hogy harmadiknak szegődjék. Az nem volt mentség, hogy a két szerencsétlen nem ér egymáshoz. A találkozások egykedvűek lettek és az orvos rászakadt, temérdek munkája miatt erősen ritkultak. A hűség kölcsönös volt. A nő kicsit megkeményedett. Már nem volt ott az arcán többé a tiszta boldogság hamvassága. De húzták, mert nem bírtak elszakadni. Egyre mélyült a csönd. Egyre rémültebben ölelték egymást a sötétben, mikor erre alkalom nyílt. (Az orvos szeme irtózott a fénytől.) Itt van, megkaptam, s el fogom veszíteni. Nem volt ereje tenni érte. Nem is tudott, hiszen súlyos, családi vállalkozásból adódó összegek terhelték a vállát, aminek a rendezésére remény sem mutatkozott. Kedves nej beltag volt – s a gyerek…
Egy szép, júniusi napon a nő lakásán csengettek. Magas fiatalember állt az ajtóban. Nagyon jóképű és húsz évvel fiatalabb, mint vendéglátója, aki önhibáján kívül lett az. Elmesélte, hogy annak a középiskolai osztálytársnak a fia, aki nagyon fiatalon halt meg, gégerákban. Ő most föltette magában, hogy az osztálytársakat fölkeresi, de leginkább őt, mert talált egy borítékra való fényképet egy osztály- sétáról. Föltűnt neki, hogy édesapja ezt a lányt fotózta legtöbbször. Tudta azt is, hogy soha nem jártak együtt, mert apja – anno – még saját maga előtt is bátortalan volt a vezéregyéniségnek számító lányt megszólítani. Amúgy jókat röhincséltek és angol órán ők tudtak a legtöbbet. Leültette a fiút, kérdezte, kocsival van- e, mert annak megfelelően kínálja meg. A fiatalember (aki negyvenen túl volt már) köszönte szépen és sört kért, ha lenne itthon, mert az autó biztonságosan megáll ott, ahol most parkol. Holnap érte fog jönni. Jó maga meg kényelmesen szállására sétál, ha befejezték  a beszélgetést. Elmondta, nőtlen és most védi meg a nagydoktoriját. Ezt szinte bocsánatkérésnek szánta. Imádom a szakterületemet – szabadkozott. Valamint elmondta – nem érti a csivitelő korosztályt. Agyatlanok gyülekezetének érzi őket. Ő maga a legcsalódottabb, amikor egy - egy futó kapcsolatának vége. Most a munka miatt jó ideje se érkezése, se türelme a „libázáshoz”. Itt gyorsan a ház asszonyától bocsánatot is kért. Valamint szerét ejtette megemlíteni – itt fog letelepedni, mert a helyi egyetemen mindent magadnak neki, csak folytassa kutatásait. Lakást is vesz. Ahol elmélyülten dolgozni tud, vagy kedves vendéget fogadni. Ez utóbbi mondathoz a szemsarok cinkos és nagy tiszteletről tanúskodó mosolya is társult.
Zárjuk rövidre. Aznap hajnali kettőig beszélgettek. Az asszony az orvosnak telefonon mondta el – nem találkoznak soha többé, de mindig nagy szeretettel fog gondolni rá. Sajnálja őt, sajnálja a szerelmüket, de itt a pont, amikor nincs tovább. Megértették.
A fiatal kandidátus a lehető leggyorsabban elintézett mindent.
Munkája nagyon a sarkában volt. Lakása berendezését Annára bízta, szinte teljesen. Anna meg boldogan vásárolt és intézkedett. Soha nem költöztek össze és soha nem váltak szét többé. Boldogan vették tudomásul, hogy két szigetük is van. Mindkettő zavartalanul dolgozhatott, vagy ejtőzhetett a saját szentélyben, de a másik sem vendég, hanem odatartozó, örök családtag lett. A férfi megnyugtatásul jó előre elmondta – nem akart soha gyereket. Ő a szakma megszállottja –s már a tiéd – s kedves kézcsókkal nyugtázta, köszöni, hogy révbe ért.

Sok, boldog év után halt meg Anna, hirtelen. A férfinak soha többé nem kellett senki más az életébe. Megszállottan kutatott és dolgozott. Szabad óráiban autóba ült, vagy olvasott otthon. Anna mosolygó fotója mellől soha nem fogyott ki a virág, sőt este a gyertya kedves fénye is ott égett. Temetőbe nem kellett járni, mert kérésére szétszórta Anna hamvait. Egyszer, amikor az életén gondolkodott, hangosan kimondta a gyertyafényes, rózsaillatú estében: - Köszönöm apa, hogy ide
jártál iskolába. Annyi mindent kaptam tőled – még őt is, hiszen amikor egy osztályba jártatok, lemondtál róla – nekem! –
Kicsit elmosolyodott a képtelen időeltolódáson, de a szívében valóban az élt – édesapja öntudatlanul is neki tartogatta, amit
gimnazistaként olyan megközelíthetetlennek látott.



thao

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...