2013. január 2., szerda

Te talán





Te talán észre sem veszed


Én  viszont tudom, hogyan
Nyög fel az aszfalt távozó
Lépteid nyomán, sírva keserű
Porkönnyeket utánad…
Meggörbülnek a fűszálak és
Törött gerincüknek visszatérted
Vigasztalás már nem lehet…

Kereked nyomába is befészkel
A vacogó bánat, dideregve,
Keresi az igazságot, tényleg,
Hogyan van ez és hogyan
Lehetne, aztán belenyugszik.
Szakadtan és szürkén vánszorog
Tova, más bánatokat elkísérni,
Hisz van dolga temérdek…

Mikor meg jössz, az valami csoda!
A legszürkébb köd is csupa
Ragyogássá válik, megkoccan az
Üveg, az ablak is nevet, s a bokor
Elhajlik előled, hogy bátran belépj.
Én repülök, bele a nyakadba,
Elbújok kedves illatod alá,
Te mosolyogva ölelsz, mint egy
Babát, s nem bánod már a régi
Hegek és fájások nyomát, hisz
Elfelejtetted őket rég – velem.


Ilyenkor az aszfalt, a keréknyom,
A görnyedt fűszál és a bánat mind
Elmosolyodik – és szépen
Megbocsájt…


thao

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...