2013. január 12., szombat

Gondolatok***





Gondolatok az avatar okán


(karcolat)


Az úgy történt, hogy 18-tól 50 éves korig úgy hajtottam le magamat, hogy észre se vettem. Egyszerre estem össze.
Nem kérem, hogy bárki sajnáljon. Tény. Idegorvosi diagnózis:
így visszaélni valakinek, a saját teljesítőképességét próbára téve, emberellenes bűncselekmény.

Bajaimmal nem traktálok senkit, jól megvagyok velük.
Az égi hatalom, vagy sors, vagy bárki, aki dolgainkat irányítja, masszív, tartós genetikai állománnyal vigasztalt meg. Miért kezdtem én ebbe bele? Aggályosan pontos ember vagyok.
Meg kényelmes. Azért nem hazudok, mert nem érdemes.
Másnapra elfelejtem, mit hazudtam – kész a baj. Áll ez a kis képekre, amik mindahányan koromnak megfelelően ábrázolnak, hiszen csak tudom – mikor készültek? Estem is hanyatt, mikor úgy általánosságban szólva megkaptam – nem direktbe: - Mily röhögés, hogy kilencven éves banyák érettségi képpel villognak. -  Itt megállt az ütő bennem, de csak egy röpke percre. Én nem tehetném ezt a csalárdságot, mert írásaim hitelessége veszne el, de azon nyomban. Itt esküszöm meg, hogy a játékosan válogatott avatarok a valódi énemet ábrázolják. A jelenleg fönt leledző az egyetlen kalapos. Nem viselek ugyanis, csak szőrös sapkát – hidegben, azt is ritkán.
Gyengém az illatos női haj. Emiatt egész életemben, naponta mosott, rövid hajat viseletem és viselek ma is. A kalap alatt meg büdös lesz az ember feje, kibírhatatlan. Itt azonban a kislányom gyönyörű esküvője volt és ő vette a kalapomat.
A fehér rózsát már én tettem rá. Föltettem a negyvenedik érettségi találkozón készült arcképet is, valamint a lila ákácos kép is én lennék. Az összehasonlítás adott. Ráncosan, mosolytalanul elviselhetőbb lennék?
Aligha…


Maradjunk abban, hogy gyerekeim örülnek a mamájuk küllemének. Nem tehetek róla – a munka ez esetben nemcsak nemesített, konzervált is. Nyugalom, csak egy darabig lesz fönt a kalapos avatar, aztán jön a többi, váltogatva, mert mind én vagyok, a magam korát büszkén elvállalva. Ha derű mutatkozna, mint az írásaimban, az nem a véletlen műve – életszemlélet. Üzenetem pedig:- harminc felé közeledve, falun kötelező volt fekete fejkendőt kötni, mert megszólták a menyecskét. Most és itt esküszöm meg, ünnepélyesen: nem fogom bekötni a fejem. Örülök továbbra is a sors ajándékának és örömmel nézem, ha valaki ugyanígy viseli a korát.
Számomra öröm mindig – esztétikus, ízléses, derűs embereket látni. Ez nem változik soha, mert az irigységet nem ismerem.
Számomra értelmezhetetlen fogalom.


thao


(Jellemző a „közös lapnak a háta” milyenségére. Annyira találó, hogy mint karcolatot, ide is érdemesnek tartottam föltenni. Nagy az isten állatkertjeJ



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...