2013. január 10., csütörtök

Elbóklásztam





Elbóklásztam


(karcolat)


Nagyon hiányzik a rengeteg esti gyaloglás. Mivel ez a foglalatosság társfüggő, mert ki a radai akar szótlanul csatangolni, mint a csuka? De rá kellett ébrednem, az esti tiszta levegő csak levegőfüggő. Ne érzelegjünk. Remek, langyos, őszi estéken bizony neki is indulok én, jókat járva a már ezer éve ismert hátsó utcákon. Ez még majdnem Debrecen. A kivagyiság ostoba és értelmetlen, négyzetméter rabló palotái nőnek, mint a gomba – ugyan… A régi hangulat kedves otthonosságát még nem sikerült szétrombolniuk.

Irigykedik a rosseb, de föl nem foghatom, mazistennek köll négyszáz lapméter a legoptimálisabban számolva is négy embernek. Ebből kettő gyerek. Megint az átkozott bikkfa fej.
Nem átallom – fejben – kiszámolni, mennyibe kerül ezt itten mind befűteni és közben hány panelos adósodott el már úgy, hogy régen nem is a sajátjában lakik. Nem is hiszi, hogy még az övé, csak örül, hogy egyelőre nem lakoltatják ki. No, de nem ezért mászkálok én a nagy magyar estében, csupán az egészségtelen vagyoni nivellálódás ejt kétségbe, mert elébem tolakszik. Nézem a hatalmas, összeboruló fakoronákat és  nincsenek illúzióim. Ezt is ki fogják vágni, mert elöregedett, veszélyes és akkor lesz a barlangszerű utca helyett a pucér semmi, benne néhány kis nyikhajjal, amit egészségesen tövig részegedett suhancok úgyis kitekernek seperc alatt. Én, mint egy mániákus, okos egér, csak rovom a lépteket tovább és megállapítom – régen nyugodtabb és szebb volt. Úgy általában – minden. Arra is rá kell jönnöm, hogy még nem hülyültem el teljesen és nem képzelek oda olyat, ami sose volt. A régi valóságot emlékezem vissza, fájó szívvel, amikor a fiúk még bátran bringázhattak az utca közepén. Vasárnap délben, a belvárosi aszfalton meg fociztak. A szomszéd gyerekekkel.
Én bevallom – söpredék agorafóbiás vagyok. Nem bírom a tömegközlekedést tizennégy éve. Ebből hét éve van egy autóm, amiben benne is van – napi használat mellett eddig mindösszesen 20.000 km. Csak a városban és csak oda megyek vele, ami tényleg messze van. Itt teszem fel az én „ostoba kérdezésemet” – (Seres Sándor a Rozsdatemetőből) – akkor mostanra mindenki agorafóbiás lett?
Mert a negyven kiló szőkeség – iszonyú terepjáróban – de fülecskéjén mobil – csicsöreke, mivel pont a kihangosító vásárlására nem tellett – szóval neki akkora az agorafóbiája, hogy csakis a terepjáró magasából tudja elviselhetővé tenni a „dögunalmat”? Mert ilyen kondíciók mellett az élet egy rakás dögunalom. Nem az én dolgom őt megnevelni, mert neveltem eleget, nevelje őt hibbant szüleje, aki ezt alája pakolta.

Szóval, sétálok és a Kobayashi által vezényelt Beethoven VII.
szimfónia fergeteges negyedik tétele dübörög a fülemben, meg az emlék ennek a negyven kiló színzsenialitásnak az alázatáról, mérhetetlen tudásáról, hallatlan fegyelméről és minden tétel utáni meghajlásáról – a zenekarnak, köszönetképpen. Soha nem tudtuk meg igazán, miért maradt itt egyedül. A család – nyilván – vágyott haza. Őt szólították a hallatlan, mesés hangjegyek, melyek az ő fölemelt keze nélkül némán maradnak és lett ő a zene munkása, a hang örökös, tisztalelkű, önként vállalt szerzetese.
Imígyen megvigasztalódok, gondolok őrája tisztelettel és mérhetetlen szeretettel. Rájövök a csodákat érő mondat igazára. Nem lesz pontos az idézet, de a tartalma feltétlenül:

„ Uram, engedd, hogy legyen erőm változtatni, amin tudok.
Adj bölcsességet annak tudomásul vételéhez, amin nem tudok változtatni. Add meg a képességet, hogy felismerjem a kettő közötti különbséget.”

Régen kaptam már ezt az üzenetet. Hallottam olyat, hogy reménytelenül félresiklott lelkek teljes gyógyulást nyertek, mikor sokat ismételve ezt a bölcseletet – meg is értették és alkalmazni is megtanulták a tartalmát. Én még nem vagyok a végső stádiumban, de változik az életem, amiben el kell helyezkednem.
Ilyenkor minden fogódzó kincset ér, mert hisztérikusan csapódni, mint pille a lámpában, vagy komótosan véges – végig gondolni dolgaimat – és a dolgokat, amúgy egyetemlegesen – nem mindegy.

Szóval, ilyetén képp sétálok én az estében és látom meg, lassan – de biztosan, ami rám tartozik, ami befogadandó és már tanulom elvetni a fölöslegest, ami elvetendő. Hát – így….


thao



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...