2013. január 27., vasárnap

Emlékezik a költő





Emlékezik a költő…


Hiszen felszentelt dolga félbe-
szerbe hagyva, eltávozott kedvesek,
kiknek nyoma csak úgy, odavarrva…


Egyetlen, imádott anyósom kendője,
Éke a nappali szobának, én istenem,
Ha még gondolod – egyszer látnám,
Kezét megcsókolnám, hogy védett a
Vad világban…
Még fiatal és még él és jobban a földön
Jár magamnál – elvitte a víz, mert fiát
Sértve, s a magamét hasztalan védve,
Kirohantam a nagyvilágba.


Sok év múlt el, sok öreg pásztora,
Kínkeserves gyámola voltam, most
Megköszönném a sok felhőtlen órát,
De nincs kinek, mert férjem újra, régen
Házas…

Miért ne lenne – én a határaimon messze
Túlra űztem. Gyászolom hatalmas fiam,
Nem tudom, hogy akarná – de mégsem…
Igazi párra nem találok, így fölveszem az
Éj setét palástot, de várba soha nem megyek.

Van fiam még, ki érti fölkent lelkem és a
Víznek adja elégett testemet…



thao



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Bözsike

Bözsike (1905 – 1965) A „nagycsalád” mozgató rugója, az ötletgyár, a művészet megtestesítője, Istennek különleges teremtmé...