2012. december 21., péntek

Végül is***





Végül is…



…azt mondom neked, amit hallani
szeretnél, neked ez elég, sőt túl jó,
megszoktad, hogy nem érdemelsz
semmit, s e kijelentés hazugsága
lelkedben, sajnos, már állandó…
ezért ha elmondom, szeretlek és
vágyom utánad és nem érdekel,
hogy el kell menned, hisz újra
ott vagy, másnap, mert az igazolás
csak mellettem jön el, bőröd fájó,
kétkedő kérdésére csak az én
bőröm felel…
más felület hamisítás és álca lenne,
ordítva rohannál ki a semmibe, az
autók alá, vagy a tömegbe és csorgó
könnyeid, arcodat szántván, üvöltenéd,
nélküled semmi nem vagyok, így
nem hagyhatsz egyedül, árván,
hiszen csak akkor élek, ha
veled vagyok…

én meghajtom fejem, s mielőtt
kirohannál, rámondom, azonnal:
igen – mert nem bírok el még egy
halált, mert úgy mellém szegődött
a pusztulás, mint egy hűséges, szelíd
fehér kutya, s bandukolunk a semmi
felé, magányosan, én, meg a kutya,
gondolatban szeretjük át- meg át
kedves halottaink sorát, kiknek
valami miatt szűk lett idelenn…

viszem hát ezt a batyut, s mivel
csodát tenni nem tudok, mondom,
lelkes hittel az „igen”-t, míg tehetem,
míg lehet, s lopok a kihaló szívbe
parányi, hazudott életet…


thao

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...