2012. december 11., kedd

Mikor fáradtan





Mikor fáradtan…


…magáévá tesz a magányos,
kietlen álom, a hideg, üres
ágyon, ne a darabokra szaggató
napokra gondolj vissza, repülj…
repülj a nyárba , mikor
oly sok év után, kábultan,
értetlenül – szinte bután,
zuhantál egy kedves
randevúba…
ezer sugárral ünnepelt a nap,
de nem perzselt, nem égetett,
langyos, kedves szellő is érte
arcodat, meglobbantotta
ingedet…
nem tudtad mi ez, csak érezted,
valami nagyon furcsa jóság
bebugyolálja tested, nem is
értetted, nem tudtad, mire
véljed…
s a buja rengeteg kedves, szűk
ösvényén átöleltél, majdnem
kettétörtem és megismételted
a csókot, a legelsőt, mit én fogadtam
olyan meglepetten…
utóbb beszéltél róla, akkor
tudtad meg, tisztán, élesen,
hogy „én őt szeretem, istenem,
mennyire szeretem!”…
ámultál, mint a kisgyerek,
mikor az angyal csenget,
karácsony este…
kitárul az ajtó, teljesen,
s káprázik a csillogó
csodától olyan édesen,
hogy eláll a szó…

öleltelek, illatodba mélyen
belefúrtam magam, hogy
legalább ezt el ne veszítsem,
istenem, már akkor hogy
tudta a szívem…
pedig te akkor még reméltél,
tervet készítettél, s valami
módon magadénak tudtál,
teljes biztonsággal
engemet…

aztán jöttek a kínkeservek,
félreértések és bánatok, mint
malomban megadón a búza,
őrlődtem, lázadoztam, hittem,
nem adhatod fel ennyire könnyen,
s amiért feladod…
ma már elment tőlünk a nyár,
a szerelem még tombol és éget,
de nyomunkban egy sötét
kísértet, azt mormolva, mint
buddhista imája, egyhangún,
idegesítő, folytonos, csendes
zajjal, hogy ember, ezt feladtad,
gyenge lábon állsz az akarattal,
elfáradtál…
igen, belefáradtál, érzem, s nem
tudok tenni érted semmit, csak,
mint Magdolna, letörlöm véres
lelkedet, kiölelem belőled a
napi rettenetet, mikor lehet,
s engeded…
illatod ma is varázsos, lényed
előttem tiszta, nincs titok, csak
tudom, hogy nélküled keserves,
veled lenni, állandóan, mégsem
akarok…
így a magányos álom előtt, legalább
jelenjen meg az ösvény, hol csak
kétszer voltunk, csak a testünk
esküdött, nehéz teher akkor is,
ha nem mondatott ki szó…
szeretlek, mint egy beteg
gyereket, lesántult cicát,
mint a soha – kedvesemet,
szívemben forró széndarabok
parázslanak némán, s ha nagyon
éget,vizet neki…
de fölparázslik újra, s apellálok
az úrra, vegyen el tőlem, mert
úgy szeretni vétek, hogy tudjuk
mindketten, mindkettőnket éget,
csak egy balga „nem lehet” az
akadály…
ha ember kettősen él, bicsaklik
a lelke, fázik és csak egy csöpp
melegre vágyik, ölelésre, szóra,
mindenféle, csillámos csuda jóra,
de azt az ember csak attól az
egytől kaphatja meg…
átok már rajtunk
vágy, szerelem,
szabad szívvel,
szürkén és érdesen,
de biztos talajjal –

így kellene…


thao

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...