2012. december 5., szerda

Második levél




Második levél

Az első levelet már négy éve írtam. Akkor meglepődtem, nem is gondoltam volna, mennyi könnyet, szeretetet araszolok rá a papirosra. Magányos voltam, akkor fájt legjobban az elvesztett, drága gyermek – és sok, kedves alakból összegyúrtalak, kitaláltalak. Minden szépséget, ami a lelkemben akkor lakott (oda is írtam) „mint egy virágot, teneked átadok”. Sokan magukra ismertek, s te találtad meg rá a jó szót, mindenkinek jelenthet lelki fogódzót, ha szépet kap, bár lelke mélyén tudja, hogy azt a sok, mesés szót nem ő kapta, de kaphatta – volna.

Ami még meglepett, hogy bár számolni tudsz és lehetetlen, hogy az a bizonyos neked szóljon, hiszen sose láttalak, így nem is ismertelek, mégis meggyőződésed, már akkor neked szólt a lélek-üzenet. Most szelíd lett már a szomorúság bennem. Sokat okosodtam, lelkileg kicsit meg is kérgesedtem. Többet kibírok, már nem mindig ránt magával a pánik, de a szeretetre, mint mindenki, aki ember, az én lelkem is egyre jobban vágyik. Most, hogy már ismerlek és életem része lettél, nem olyan sima a szó, mert most nem másokról írnék – magunkról inkább. Boncolgatnám, mit és hogyan csinálnánk, ha jobban csinálnánk. Ezzel viszont az érintetlen, megfoghatatlan szépsége vész el. Ki akar valamit is kezdeni egy túl személyes magánlevéllel?
Annyi mégis más ebben a levélben, hogy saját lelki fejlődésemet közszemlére téve – talán segítek sok összekuszált fonál lefejtésébe’. Hiszek az emberi szóban, a méltó magatartásban, s ha ezt megértve bánataimat, fölragyogó örömömet magára veszi bárki, már megérte megosztani, hogyan kell az önfegyelem, a hiú butaság, a hisztéria – s végül a bölcs nyugalom hosszadalmas útjait végigjárni. Hozzám tartozol, mint fához az éltető kéreg, tőled kapom a napfényt, átszűrve, s az éltető, keringő nedvességet. Így be kellett látnom – ha nem tetszik valami, saját magamba fölösleges belerúgni…Istenem, de nehéz az okos türelmet megtanulni. Nemcsak nézni, mint a birka, hanem emberi szemmel végre LÁTNI. A másik fájdalmát, bélyegét, mit a sors rásütött, fájdalmas könnyek között, nem még mélyebbre elvakarni, hanem bekenni, bekötni, óvni. A szépségre, a kedvességre nagyon könnyű puha cicává válni, mindent odadobva, bájosan magunkat teljesen a szépségnek átadni. Aki ép lélekkel született, s ezt kellő módon fejlesztette magában, annak ez oly természetes, kár szót is vesztegetni rája… Mikor a másik nyakig szószban ülve próbálja a lehetetlent megoldani, hol „sikerülve”, hol teljesen belesülve – no, akkor kell a türelem, mely nem rózsát, hanem nyugodt kapcsolatot, biztatást, bizalmat terem. Ha szeretünk és tudunk elfogadni, akkor a poklok mélyére alászállva is ott kell tudni mellette lenni – hiszen azt mondtuk, szeretjük? És ez feltételhez kötött? Ha nem vagy fáradt, ha betöltöd a szívem és az ágyat, elnyúlva, mint egy kényes macska, megnyugodva a biztonságos szépségben, jóban, mert épp nem szántanak a hátadon, mert épp tiéd a nyugalom… Akkor legyek fogadóképes? Akkor vegyek el tőled minden jót és szépet, mit kéretlenül, tárt szívvel magad terítesz elém? Mikor meg szűk a madzag, hagyjalak, mert kényelmetlen a problémás, fáradt, agyonhajszolt, leszürkült arcú ember? Olyankor, ha nem ragyogsz, ha szemedben a bánat sápadt fénye hunyorog, akkor hagyjalak ott, én kis piszok, kivárva, hogy valaki, helyettem, mint egy Legó - t, a lelkedet majdcsak összerakja, s akkor megint legyek? Szégyellnék magaménak tudni ilyen szívet…

Tanulságos, mai, spanyol filmben láttam:
Válás után, évekkel találkoznak a felek, az asszony apjának halálos ágya az apropos. Felgyúlnak egy éjszakára a régi vágyak. Őszintén elhangzik, a szeretlek, s hihető, hogy kölcsönösen ez így is érződik, így is értendő… Másnap, az asszony, talán a nosztalgia még erősen fogja – az újrakezdést kéri, könyörgi, javasolja. A volt férj a legnagyobb szeretet hangján kivallja, annyi év után, hogyan fájt ő, válásukat követően, eleinte, aztán ránevelte magát, hogy a fájást csöndes bánattá nemesítse. A bánat is egyre halkult aztán, közben meg kutyával is megosztotta az üres és kellemetlen magányt. Majdan hosszú idő teltével arra ébredt egy reggelen: - Nincsen fájás, messzi az emlék és nem éget már többé a szerelem. Így lehet, fokozatosan, nem tagadva, de nem is őrizve, sebet nyalogatva – leválni, arról mi működésre képtelen. Ezt ért tette meg ez a monológ velem, s hogy jól csinálom magam is, mert soha nem temetek, de nem is emlékezem. Ami elmúlt, annak kerek legyen a vége. Így lehettem megszenvedetten, megharcoltan kész a várva várt (bár nem tudtam, hogy ennyire várom), vegytiszta, üdítő, bájos, mosolyt és soha nem könnyet gyártó, egyetlen, VÉGRE- SZERELEM büszke földbirtokosa, ki boldogan gereblyél, kapirgál, szív- virágot ültet…, meg micsoda…
S - talán – ne kiabáljuk el, feltépett sebei már hegesednek, megbántottságai a feledésbe lassan elmerülnek. Íze van a szélnek, simogatása nappal egy kedves sugárnak az arcomon, szelíd és béketűrő lett a soha nem múló fájdalom. Ez sem megoszt minket, sokkalta inkább egyben tart, együvé kovácsol.Velem áldjon a szép, szakállas Isten, ki hiszem, hogy azért halt meg olyan rettenetes, hőköltető borzalmak közepette, hogy az embert fölrázza, észre térítse, s a tisztességet kivétel nélkül, mindenkitől megkövetelje. Kezébe kettőnk lelkét, tisztességét letéve szeretlek megmásíthatatlanul, s úgy tűnik, most már visszavonhatatlanul és örökre. Ezért született ez a furcsa, fáról hullott, kósza levél neked, s a reményben, hogy tenyeredben dobog a szívem. Ott jó helyen van, nem is lehetne jobb helyen, hiszen nem tudok megbízni rajtad kívül igazán senki másban.


Ez a végszó mára – ugye, pont neked ne magyarázzam?





thao

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...