2012. december 24., hétfő

Karácsonyi ékkövek







Karácsonyi ékkövek




A kis szőke lány nem emlékezett a szüleire. Csecsemőként került állami gondozásba. Nem látogatta senki. A lemondó nyilatkozatot viszont az anyuka nem volt hajlandó aláírni.


Ez a lépése azért tűnt teljesen érthetetlennek, mert azóta, hogy eldobta magától a gyermeket, egyetlen egyszer sem látogatta meg. A kislány a szó szoros értelmében egyszer sem látta az édesanyját. A nevelőotthonban az a kevés gondozó, akinek a feladata volt egyszerre tíz - húsz gyerekkel foglalkozni, gyakorlatilag kitette a lelkét. Falun volt az intézet és az itt élő gyerekek szerencséjére mind anyaszívű szülők voltak. Ez igen különleges helyzet, mivel a közömbösség is jobb állapot, mint a nem megengedett, sunyin végrehajtott alázás.  A rejtett bántalmazásokról nem is beszélve.
Ezen a helyen ehhez hasonló sem történt soha. Kijárt a simogatás, a puszi, az ölelés, amennyire ez ilyen létszám mellett csak lehetséges volt. A kislány három évesen olyan volt, mint egy Murillo angyalka. Ezek a gyerekek általában helyesek, persze, hiszen melyik gyerek nem az? Arcocskájukat viszont mindig beárnyékolja egyazon szomorú árnyék. Ez a baba nem mutatott árnyékot. Mosolyt és apró fehér fogacskákat kicsillanni annál többször. A városban, körülbelül az ő születésével egyidejűleg borzasztó tragédia ért egy fiatal párt. Szerették egymást, babájukat várva a legboldogabb embereknek érezték magukat. Berendezték a babaszobát, mindennel, ami elképzelhető. Nagyon jó körülmények között éltek. A férj foglalkozása aranyat ért a fejlődő technikai világban. Az asszonyka félidős terhesen már nem járt dolgozni. Csak és kizárólag a baba várása töltötte ki napjait. Este, amikor a férj hazajöttekor átölelték egymást csak a babáról esett szó. Nem akarták tudni, fiú lesz, vagy lány. Egyrészt úgy gondolták, teljesen mindegy, mert ugyanúgy örültek mindkettőnek, másrészt erre a meglepetésre a közösre tervezett szülőszobai nagy napon egyszerre készültek. Eljött a nap. Minden úgy haladt, ahogy kellett. Vizsgálatok, szülészorvos véleménye, mind, mind csupa reménységgel kecsegtető ígéret volt. Szépen megindult a szülés. Apuka állig beöltözve szorongatta az izzadó kis kezet, s megnyugtató semmiségeket súgott felesége fülébe. Letörölte párás homlokát. A baba feje beszorult a szülőcsatornába. Nem volt kapkodás, azonnali műtétet rögtönöztek. A baba ráment, nem élte túl a szó szoros értelmében vett szorongatott helyzetet. Az anyuka pedig olyan sérüléseket szenvedett, hogy ébredése után nem sokkal közölték vele, első, s egyben utolsó gyermekét szülte. Ilyenkor a szülőpáros eltávolodik egymástól, vagy elkezdenek veszélyesen hallgatni egymás társaságában. A férj mondta ki: - A remény soha nem hal meg, szívem. – Ebben a tudatban éltek tovább. Nem csináltak temetőt a mindennapokból. Vártak valamire, s ezzel új reményt költöztettek egymás szívébe. Az asszonyka visszament tanítani. A veszteség kétszeres erőt adott neki ahhoz, hogy az elsősök helyesen tanuljanak meg olvasni, számolni, énekelni, játszani – élni. Este ezekről a történésekről is sokat beszélgettek és a férj munkájáról is. Nem titkolták az elveszett baba miatt kigördülő könnycseppet sem. Ez is közös kincsük, közös szomorú kincsük lett. Az intézetről tudtak és véletlenül ismerték a vezetőt is. A jó ismerős csak nagyon nehezen szánta rá magát, hogy egyik este náluk vacsorázván megemlítse a nevelőszülőséget. Az apuka azonnal igent mondott volna, de tapintatosan várta felesége válaszát. - Köszönjük és gondolkodunk rajta. - Ennyi tellett ki tőle, mert hirtelen az emlék nagyon fájni kezdett. Egy októberi, verőfényes őszi napon mentek ki az intézethez. A vezető bekísérte őket a nappali játszószobába, ahol rájuk ragyogott Marcsi mosolya. Ettől a mosolytól nem lehetett szabadulni. Először rendszeresen látogatták, majd elérkezett az első látogatási nap, amikor haza is vihették magukhoz. A kislány egyből feltalálta magát. A férfi felé nyúlt elsőnek, amikor kiszálltak a kocsiból:
- Tebaba!- mondta neki, s ezzel az apuka kifejezés örökre feledésbe merült. „Tebaba” elájult a gyönyörűségtől, karjára vette a kislányt, mutatta neki a kertet, az előszaladó bolondos, borzas kutyát. Gyorsan eltelt a kiszabott látogatás. A formaságokhoz idő kellett. Mivel azonban az otthon vezetője már jó előre kilátásba helyezte a felsőbb hatóságnál a lehetőséget, viszonylag gyorsabban ment. Egyéni elbírálás alapján döntöttek, helyzetet, körülményeket figyelembe véve. December elején Marcsika, a most már egyáltalán nem árva, s kicsit átalakított babaszoba teljes jogú lakója lett. A szülők előtt ezen túl csak a lemondó nyilatkozat hiányának réme lebegett. Ebbe a veszteségbe már nem tudnak belenyugodni, ezt tudták mindketten. Erről, érdekes módon nem ejtettek szót, ők az örökös „megbeszélők” erről a tényről mélyen hallgattak.Karácsonyra vastag hó esett. A cukorerdőben álló cukorház Marcsikát állandó mutogatásra és kacagásra késztette. - Nézd, mamika, madááár! - Nézd, mamika, cicaaa! - tapsikolt, mikor meglátta a házi kandúr kényesen emelgetett talpacskáit, ahogy megpróbálta minél kevésbé érinteni a havat. A szenteste gyönyörű volt. Hatalmas fával, halk zenével, közös énekléssel. Az ajándékok ésszel voltak kiválogatva. Nem volt dűtés - borítás. De örülni való akadt elegendő. Egy nagy piros gömb keltette fel Marcsi érdeklődését. Tebaba felemelte: - Fogd meg mind a két kezeddel, drágám. Nem vesszük le, megfogod, utána gyönyörködünk benne! -A két kicsi, puha kéz óvatosan fogta közre a csillogó csodát. Ámulatában egy ragyogó könnycsepp állt meg a pilláin. Ahogy ez a könnyben visszasugárzó, ezerszínű káprázat megjelent, ezt a pillanatot soha nem feledte el se Tebaba, sem pedig mamika.



A boldog kis család még tizenöt évig élt édes hármasban. A jogokat az igazi anyuka már nem érvényesíthette. Túladagolásban elhunyt, valahol, egy városszéli ködös éjszakán. Örökséget viszont hagyott Marcsikára. Már AIDS betegen szülte, s valószínűleg állapota javulását remélve akarta később magához venni. Csakhogy az akarás és a tű nem rokonok. Tebaba és mamika tudták, hogy Marcsikájuk élete sajnos kiszámítható ideig tart. A tőle kapott rengeteg örömet semmivel nem cserélték volna fel. Marcsika nem szenvedett. A mindent elkövető szeretet, a határtalan gondoskodás megnyújtotta az életét. A vártnál sokkal hosszabbra. Egy havas reggelen, a nagy szikrázásban és fényben Tebaba találta meg a mindörökre elaludt nagylányt, akinek mosoly volt a szája szögletében. Mellette az első karácsony macija feküdt békésen, kis gazdája mellett. Üvegszeme nem tükrözött bánatot. Marcsika hamvait a nagy diófa alá ültették el tavasszal (ők mondták így), hogy mindig ott lehessen, ahol az otthona és a biztonsága volt.




thao



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Most mondom el***

Most mondom el neked… … mert később nem lesz már kedvem, mert később tán elfogy a merszem, s marad minden kimondatlanul… mo...