2019. november 29., péntek

Emlékeim rólad








Emlékeim rólad



Tegnap lementettem a Képgururól egy roppant bájos képet. Semmi flanc – egy telefonfülkét ábrázol csupán. A kép nagyon eltalált – kegyelmi pillanatban lett lekapva. Minket mennyiben érint? Szerelmünk végtelenbe nyúló, halálig tartó ideje alatt a „vonalas telefonon” mi nagyon sokat beszéltünk. Hozzá teszem – akkoriban a mobil létezéséről se tudtunk.


Ez a szerelem 46 évig tartott (tart ma is, csak te már kint vagy a temetőben.) Nagyon szerettük egymást. Együtt élni viszont nem tudtunk. Bocsáss meg az én túldimenzionált, örökmozgó, akkori létezésemért, ami a te csönddel takart – valójában nagyon gazdag napjaidat tönkre tette volna. De mindig megtértem hozzád, s szerelmünk intenzív lángolása soha nem szűnt meg. Elképesztő dolgok jutottak eszembe, s te helyeselted az ötleteimet, velem jöttél. Akkoriban még mindkettőnknek volt autója. Nekem több után nemrég már nincs, gyanítom, nem is lesz. Értelmetlen, s veszélyes. Neked volt sokáig. Akkor még jól láttál. Később egyre rosszabbul, így az, hogy megtartsd, okát vesztette. De most még nyár van, fiatalok vagyunk, s kitalálom, hogy érted megyek. Te nagyon nagy ember vagy a munkádban. Akkor mész, akkor érkezel, amikor jónak látod. Senki nem szól bele, mert amit te csinálsz, az a zsenialitás, az életmentő hőstett elegye. Más nem is merne belefogni olyasmikbe, amiket te megoldasz. Érted telefonálok, mert „elloptam” magunknak egy nyugalmas, nyári délutánt. Megérkezem, kijössz hozzám, s indulunk. Eszedben sincs átvenni tőlem a volánt. Elfészkelsz az ülésen. Beszélgetünk, hallgatunk és robogunk, suhanunk kedvenc hegyi városunk felé. Járjuk az utcákat, aztán betérünk enni. Vannak kedvenc helyeink. Ilyenkor mindig a gondolatok megosztása a fontos. Az intim pillanatok máskorra, máshová valók. Tiszta sugarú szemünk egymásba kapcsolódik. A közlés mögötti izzás csak a mi titkunk. Ilyenkor – emberek között -  mi nem feszegetjük az illedelmes viselkedés határait. A szavak, s egymás szemmel való végig simogatása kellemes, borzongató és nagyon szerelmes. Amit a konyha itt tud (s végre nem én állítom elő, csak hagyom, hogy körül vegyenek, udvariassággal, kedvességgel), már azért érdemes volt ezt a pár órát magunkra szánni. Visszafelé már te vezetsz, mert te soha nem iszol, s tudod, én, ha eszem, a sörnek lelkes fogyasztója vagyok. Fölhúzom a lábaimat, válladra hajtom a fejem, s csendesen, nyugodt tempóban megyünk hazafelé. Mindent tudtunk egymásról, mindent megéreztünk, sokszor előre. Minket úgy forrasztott egybe a sors, hogy nem kötött fölöslegesen gúzsba, amit nem is tudtunk volna sem értelmezni, sem pedig megélni.



Most szembesültem először, hogy megyek nemsokára utánad. Szembesültem, hogy elmúlt az ifjúságunk, neked már a földi léted is elillant. Én pedig készülődök oda, amit nem tudok, nem is akarok elképzelni, de a fényes orcájú Úr fog rólunk gondoskodni – ebben nagyon hiszek. Tudom, hol vannak a hamvaid, megmutattad a sírt – de oda én nem megyek. Ott nincs belőled semmi. Az emlékeimben sok ezer dolog, történés, ami életben tartja az emlékedet. Nem tudok semmit arról a másik világról, csak remélem, találkozásunk, ha megadatik, könnyű lesz és jó. Isten veled, kedves.

thao






                                                             

2019. november 7., csütörtök

Meghaltál





Meghaltál



Először merem kimondani.
Hiányod ordítva fáj, nehéz
A lépés a járdán, többé nem
Foglak látni, nem hallak, nem
Fordulhatok hozzád, ki mindig
Oly erős támasz voltál, oly erős***

Tudtam, hogy beteg vagy.
Nem hittem el, hogy csak úgy
El tudsz menni, nem szólsz, hogy
Itt maradok – nélküled,  nélküled,
Ami eddig soha, soha nem eshetett
Meg, így pőrén, kegyetlenül.

Most csak azt tudom, mindig
Leszel nekem, sütött az őszi nap,
Mikor elmentél, mikor temettek,
S egy hónapra rá, az utolsó
Születésnapodon.


Tudod, most esik, szürke minden.
Csak az idő enyhécske még, ezt
Talán te intézted el, ne fájjon úgy***
Ezer helyen vagy a szívemben, a
Lakásomban, az érzéseimben,
Az általad megjobbított 
Tárgyaimban.

Nem fogod olvasni többé a versem.
Mindig olyan találón elemezted
Őket, nem hagytál ki egyet sem.
Tudod – annyira szerettelek téged.
Velem maradtál, s lopva nézem
Az ablakaidat, ha arra járok.

Áldás volt a léted, most megtanulom,
Hogy éljek nélküled, s ha ránézek a
Diploma képedre, mosolyra szépül
Miattad az arcom***
Szia, majd találkozunk***

thao







ROBERTA









Roberta


Elmentél, messze jársz,
Biztosan nem látlak többé.
Hibáztatsz, haragszol, nem
Érzem, hogy lenne esélyünk.
Mégis – érzem, fáj neked, hogy
Elvesztettél, s elvesztettelek.
Bár a szó nem elég –nekem
Megmaradsz, mint egy fehér
Rózsa, lassan elhervadsz,
Lelkembe hullnak  szirmaid.
S majd amikor már mást ölelek,
Már nem érzek fájdalmat,
Nem emlékezem – hisz minek???
De a hervadt szirmok, a lelkem
Alján illatoznak, bágyadtan,
S tudni fogom, az nem vétek, hogy
Önkéntelenül emlékezem, mert
Múltja van – mindenkinek***

thao













2019. június 25., kedd

Bodzabokor






Bodzabokor



Kis fehér menyasszony
Szegi az út szélét, hej!
Bodza, bodza illatos
Virág***
Dől a sok esernyő, rajta
Részeg méhek, hej!
Tiétek még a nyár,
Mézes- szavú nyár***
Leszedik majd a dolgos
Nénék, hej bodza,
Összetört az ernyőd,
Illatos, sok kis ernyőd***
Lesz belőle sok földi
Jóság, de hová fakul
A sok, fehér virág??

Dús, zöld szoknyás
Asszonyokká válnak
A bokrok, terebélyesen
Ülnek a sétaút
Oldalán***

Hej! Bodza, bodza,
Kis menyasszony,
Már nem is tudod,
Hová lett
A nyár***

thao





                                                                

2019. június 18., kedd

Nézz vissza***






Nézz***



*** vissza, angyal! Fess egy
kék ajtót nekem az égre, hogy
biztosan tudjam, merre az irány.
Itt felejtett életemért cserébe.
Nézz vissza bátran, nem érzed
majd, hogy valami rosszul sikerült!
Csupán azt kell hinned, egy terv
valóvá nemesült.
Nem szeretek itt lenni már, halott
idő, szárnyatlan madár minden itt
lent, ami még megmaradt nekem.

Nézz vissza, mielőtt ellebbensz.
Egy surranással simítsd meg
arcom. Ígérj másik világot, ahol
minden  szerettemet majd ismét
a karomban tartom.

Ígérd meg, hogy van ilyen.
Aztán nem bánom, menj hát,
de előtte színezd meg a felhők
arcát***


thao



2018. december 25., kedd

Párizs utoljára




Párizs utoljára



Nem pontos a cím. „Elsőre” – az nem volt. Most, először, és utoljára. Sárga leveleket legyintett meg a halvány szellő az aszfalton, mely még szinte langyos volt. Szépek voltak a fények, s minden úgy működött, mint egy kirakat. A város meg akarta mutatni magát vendégének. A vendég nem maradt, csak három napot. Ajándékba kapta, mert kiderült, a szíve az utolsókat üti.

Számított ő erre, csak azt gondolta, hirtelen történik. Így – megjósolva – kicsit elrontotta a távozás játékát az „akarat”, de jó volt így is. Egyszer majd megáll. Nagyon szép volt ez a gesztus, hogy a veszély ellenére (euróban hamvasztatni***) – mégis megkapta ezt az utolsó utat. Igazából nem is igen szeretett utazni. Fiatalon meg nem volt erre pénz. Imádta a városát, a sok zölddel. Amikor külföldre kényszerült, nagyon élvezte, míg levezényelte a millió tennivalót – aztán hazautazott, és többé nem ment sehová. Párizsban egy pinduri szállóban kapott egy kedves szobát. A kis kerti asztalok gusztusosan kínálták reggel a kávéját, kis tejszínnel. Neki reggel más nem fért bele. Nem akarta ő „bevenni” a várost, így kikanyarítottak egy háromszöget a térképen, ahol biztonságosan tudott tájékozódni. Ezt járogatta be. Erő sem volt már sok, akadt a motor. Az is megnyugtató volt, hogy a harmadik nap végén fölszedték és hazavitték. Ez megnyugtatta, jó biztonságérzetet adott.
Járta az utcákat, falta a színeket. Valahogy nem iszonyodott, mint régen, nem volt idegenség – érzete. Nagy nyugalom és a szépségért óriási hála volt a szívében. A franciák kedvesek voltak, közvetlenek. Élénk színeket viseltek – és nem törődtek azzal, hogy ő itt van. Ez nagyon jó volt. Minden jó volt. Nem akart volna tovább maradni, de ez a három nap, ez nagyon ki volt találva. Min gondolkodott séta közben? Semmin és mindenen. A leltár, ami akaratlanul jött a fejébe, pozitív mérleggel zárult. Jó volt élni. Minden jó volt.

Otthon a kórház várta, mert ez volt a feltétel, hogy elutazhasson. Még két napot élt, de azt a két napot átaludta. Másnap este megállt minden, és átment oda, amiben erősen hitt, sallangmentesen, de biztosan hitte, hogy létezik. Hogy milyen? Arra soha nem gondolt. Majd kiderül. Emléke megmaradt, s az a három nap is hozzáadódott, mert létének része lett, mint az életnek a lélegzet.


thao








2018. november 28., szerda

Amit mondanék***


Amit mondanék***
 


nehéz  a szó nekem,

próbáltam írni, 

de a papír üres, 

fehér lap, amit  

mondhatnék neked,

igazán csak a zongorám

simul hozzád, 

őszintén,igazul – 

csak az ujjaim

a billentyűkön,

amit mondhatnék neked,

elmondja a zongorám.
  


Was ich Dir sagen will,
sagt mein Klavier***
  


In  Memoriam Udo Jürgens  


thao  











2018. november 5., hétfő

Karácsony








Amikor jön a karácsony,
Aranyfüst terjed szét a tájon.
Minden kicsi orr pirosodik,
Minden tiszta lélek hóról
Álmodik***
Angyalok díszítenek zöld fát,
Titokban, mindennek fenyő-
És mézeskalács illata van.
Esteledik már?
Bizony, leszállt már a fekete
Bársony, hó pilléz a csendes
Tájon, minden szív ünnepi
Ruhát ölt.
A sok angyal szorgoskodik,
Az anyukák az ünnepi asztalt
Terítik, s a ragyogó szemű
Gyerekeket öltöztetik.

Huss! Elszállnak az angyalok,
Nyílnak a titkos, nagy ajtók,
Csillog a gyertyafény, szikrát
Szór sok csillagszóró.

Boldog karácsonyeste,
Szállj le a szívünkre***

thao






2018. július 26., csütörtök

Félbe maradt****





Félbe maradt vallomás


Az igazsághoz hozzá kell tenni, hogy az én helyzetem nagyságrendekkel volt könnyebb, mint a tied. Én letettem már a nagyját. Magamért voltam felelős. Gyerekeim maguk keresték a kenyerüket. Kis anya melegért, anyaszagért jöttek haza.

Te más helyzetben voltál. Mindez veled később történt. Amin én már túlestem, te most kezdtél bele. Így találkoztunk. Nem hívtalak. Kerestél, jöttél, de nem tudtad mit akarsz. Nem segítettem neked. Nem azért, mert gonosz vagyok. Arra tanítottak, amire aztán én is a gyerekeimet, nagyon keményen: tiszteld a másét. Ha eddig betartottam és elfogadtam ezt a törvényt, miattad miért szegném meg? Hasonló csapdás állapotot voltam szíves már átélni.”Láthatásos”, elvált emberhez feleségül is mentem, dőrén. A kéthetente rám akasztott hatéves gyerekkel nem is lett volna különösebb bajom. Jól nevelt volt, nem zavart sok vizet. Egyet azonban nem tudott nekem produkálni.  Nem az enyém volt. Mindenki egy kicsit fogyatékosan születik. Az én fogyatékosságom mellesleg gyógyíthatatlan. Más gyereke iránt semmi affinitásom nincs. Három volt az enyém, hárommal tudok anyaszívű szülő lenni. Merev vagyok. Tudom. De a máséra nem tudok rászólni, nem tudok vele bánni. Eszköztelenné válok. Rá is ment az egész házasságosdi, amit el sem kellett volna kezdeni. Egyetlen mentségem az volt, hogy már meg voltam gyűrűzve, mint a postagalamb. Be is jelentődött a nagy népi hurálnak, hogy házasodunk, házasodunk. Mikor minden kész tényként szerepelt, akkor lett bemutatva a gyerek. Megnéztem magamnak az ártatlant és azonnal felismertem – soha az életben nem leszek képes szeretni. Én ilyen tekintetben vagyok féllábú.
De megjegyeztem egy életre. S most jössz te. Amit kaphatsz, nem elég. Mit akarsz, azt nem tudod. Őrlődsz, mint búza a garaton. Ilyenkor olyan szenvtelen arccal tudok ülni, mint egy
A 4-es papírlap. Ismerem magamat kívülről. Amikor én nem tudok akarni, ott a dolog el van veszve, mert értékelhető esetben azonnal van megoldás a fejemben. Közben szakad meg a szívem érted, ahogyan téblábolsz a szobában fel- és alá. Szememmel követem ezt a kínai szerzetesnek is dicséretére váló sétát.
A szívem nem követ téged. Sok terhet vettem már át. Ez nem
fog menni. Igazából érveid sincsenek, csak a nagy, kétségbeesett eszköztelenséged. A szíved tudja, mit akar – talán. Az eszedben rettenetes káosz és félelem. Tényleg nem tudom megoldani.
Te pedig a szíved mélyén ezt nem hiszed el. Marad a séta, az
A 4-es. Ilyet játszunk fél délután. Mondod te szépen, mi vagyok én neked, mire lennénk képesek együtt. Én csak az amerikai esküvőkre hivatkozok, ahol a nászautó után kötött Colás dobozok csörögnek az úton. Neked sok ilyen utánfutó csörög a hátad mögött. Én meg már sem elég rugalmas, sem elég puhára főzhető nem vagyok ahhoz, hogy ezt elviseljem, csak azért, hogy legyél. S még egy gondolat bevillámlik:- Jézus úristen! Akkor állandóan leszel! Arra én már nem vagyok képes!- Ha viszont kihajintanak, neked nincs hová menned. Itt ragadsz a nyakamon, pedig én soha nem ígértem ilyet. Semmilyet sem ígértem. Annyira értjük egymást, hogy a mondatot se kell befejezned:- Pedig én azt hittem… kezded el gyámoltalanul
és én nagyon megsajnállak. - Nem jól hitted. - ennyire telik tőlem. Isten bizony sajnállak. Nem tehetek érted többet, minthogy itt ülök és nézem a fel-s alát. Ahhoz a helyzet már túlérett, mint a rothadó-félben lévő alma, hogy néhanapján benézz. Meg az ki a tetűnek lenne megoldás? Amott meg se tudnád magyarázni, hol a fészkes fenébe maradtál el. Minden percedet számon tartják. Látom én, hogyan fogy el a cérnád. Igazából azt várom csak, mikor vágod rám az ajtót. Pont. Ezzel meg is oldódna a lehetetlen. Mindenki marad a helyén. Nem vagyok én tanár. „Megoldó készség elégséges”. Élni szeretnék, mint az emberek szoktak. Nyugalomban, békességben. Tisztán, ködös háttér, megoldatlan képletek nélkül. Mivel én csak beengedtelek és meghallgattalak, még csak a pilátusi teendő sem marad rám. Nem kell a kezeimet mosnom. A szerzetesi sétaúton elérsz az ablakig. Azt gondolom, kinézel szórakozottan. Alattunk a nyári város. Semmi nem akadályozza a szemet. El lehet látni bármeddig. Amikor kihajolsz, azt gondolom, az utcán láttál meg valamit. Visszanézel, kopog a hangod, mint novemberben az eső: - Tudod, szép lett volna…
Már nem látlak. Fel sem fogom, mi történt. Szinte gépiesen nyúlok a telefonért. Mentő, rendőrség, kitárom a bejárati ajtót… Szúrós szagra ébredek. A mentős tartja az orrom alá. Kinyitom a szememet, köhögök. - Jól van!- hallom a biztatást.
Lábra állítanak. Viszonylag megy simán. A hangom erősre, parancsolóra sikeredik:- Ki akarok nézni!- Nem akadályozza senki. A betonon a fekete műanyaggal letakart valamit látom. Nem tudom a fejemben összerakni, hogy a valami, meg te az
egy és ugyanaz. A rendőrtiszt rutinosan feltesz három kérdést.
Többre nincs szüksége. Pihenjen le, mondja, kapott egy nyugtató injekciót a mentőorvostól. Érdekes, senkinek nem jut eszébe, hogy én is kilökhettelek volna.


A temetésedre nem mentem el. Nem járok temetésre. Bár semmi takargatnivalóm nincs, úgy gondolom, ez a családodra tartozik. Azt még meg lehetett magyarázni, miért voltál ott.
Se azelőtt, se akkor nem történt olyasmi, amit a szememre vethetne a társadalmi konvenció. Annál sokkal több történt. Ahhoz viszont csak ketten értettünk. Te, meg én. Álmodom rólad sokat. Mindig sétálunk. Te beszélsz, sokat nevetünk. Tréfásan átfogod a vállam, aztán elengeded és mutogatsz a levegőben, ahogyan szoktál. El sem tudom képzelni, hogy a nélkül beszélj valami fontosról, hogy ne rajzold a levegőbe
lényegét. Ilyenkor nem félsz semmitől, ilyenkor nem nyomasztanak gondok, ilyenkor csak az enyém vagy.

Kár, hogy ennyire későn jöttél***




thao  (Szeretek egyes elsőben írni. Kérem, kedves olvasó ne „fogja rám” a történetet. Köszönöm a megértést. Eszköz. thao.)

A „story” a következőképpen született. Festőművész barátnémhoz autózván a lámpa pirosra váltott. Veszteglés közben a sarki, emeletes ház alatt fekete nylonnal letakart holttest feküdt. Valószínűleg ugrott, a tetőről. Aztán megérkeztem és ott készült egy pasztell – ami nem nyerte el a tetszésemet. – Ez olyan félbe maradt! – mondtam. Aztán azonnal kértem egy darab papírt. Hirtelen egy szalvéta széle akadt.Ráírtam: „Félbe maradt vallomás”. Szóval – ez az írás így született. thao







2018. július 18., szerda

Erdőszéli***




Erdőszéli kicsi Mária


Az asszony remegő szívvel sétált a Mátra árnyas útjain.
Várt valakire, akiben holtbiztos lehetett, hogy érte fog jönni.
Pont ettől a biztonságtól félt. Nem érezte pontosan, jó ötlet
volt-e idehívni?


A házaspár között már régebben lappangott ez a kellemetlen huzavona, ami nem az a természetű ellentét, amely rögtön a felszínre kívánkozik. Kettejüket sok minden kötötte össze.
Nem voltak anyagiasak, megoldás bármire lett volna.
Az ember mégis előbb húzza egy darabig azt a szekeret, amelyik elől megdöglött a ló. Ilyen szekér volt ez a házasság, de épp elég ideje tartott és éppen elég volt az emlékek között a jó. Emiatt aztán már nem sokat beszéltek egymással. A régi sokórás, megszakíthatatlan, mindig folytatott dialógusok mintha valahol elfogytak volna, mint áru egy kisforgalmú boltból. Tényközlésen kívül szinte alig váltottak szót. Ennek előzménye volt. Egyszer, a csendidő beállta előtt, amikor már összekapás színezte a véleménycserét, eldördült egy hatalmas pofon. Az asszony annyira meglepődött, hogy szavai jó időre elálltak.
A szituációban még kínosabb volt, hogy a most éppen várt jó baráttal hármasban társalogtak. A szelíd, bölcs, fiatal idegen,
aki szemérmesen viselte tudását és egyéni bájjal átitatott megjelenését – kővé meredt, s azonnal távozott. Itt vált számára biztossá, hogy amin eddig vacillált, elmondja Babcinak. Ez a fura név a gyerekkor hordalékaként maradt a nőn és elkísérte asszonykorát is. Márk, aki minden szavát háromszor fontolt meg, egy kora tavaszi estén színt vallott. Nem direktbe beleszaladva, hanem finoman, a kibúvónak kicsi helyet hagyva. Igazából ő soha nem volt biztos, mi zajlik Babci körül. Egyet tudott már évek óta. Halálosan imádja ezt a nőt. Valamint azt is, hogy ez a nő nem ilyen, mint ahogyan a többiek ismerni vélik. Nem harsány és gesztikuláló, középpontba törekvő erőszaktömb a maga negyvennyolc kilójával. Neki Babci szelíd volt, kellemes, mint egy selyemsál érintése a forróságban. Márknak volt igaza. Babci élete egyvégtében a védekezés és bizonyítás állapota volt.
Annyira régi volt a házasok és a magányos jó barát viszonya, hogy egymás lakásába szinte bejelentés nélkül jártak fel. Tudták, ki mikor elfoglalt. Mikor kellemetlen a másikat sürgős  munkából, vagy fejtörésből kizökkenteni. Babci épp felszaladt, amikor elérte a lehelet - vallomás. Reakciójától maga Márk lepődött meg leginkább. Olyan elemi erővel tört fel a szerelem, mint egy vulkán. Ennek a súlyát cipelték nyárig, amikor Babci életében először fölment a hegybe egyedül, rendet tenni a fejében. Kis magánüdülő volt. Kellemes szobával. Az asszony aki főzött és rendben tartotta az egészet, más faluból jött naponta férjével, aki autóval hozta-vitte. Pár óra alatt villámkézzel elvégzett mindent, aztán ment is, hagyva nyugodni a két-három párocskát. Babci szerette őt nagyon. Marikával sok okos dolgot meg lehetett beszélni. Bölcs parasztasszony volt, aki városban diplomázott lányát nézve eligazodott a falu szokásai és az élet új vetületei között egyaránt. Nézte az elkínzott teremtést, akiről a lelki kétségbeesés sütött. Általánosságban azonban olyan remekbe szabott találatokkal segítette, szavaival gyógyítón kenegette szegényt, hogy az szinte rettegve várta a kis piros autó megjelenését. Sétára mindig ugyanazon az úton ment, mint most. Az erdőgazdaság gépeinek kitaposott széles úton, melynek végében megmohosodott, édes Mária szobor állt, valahonnan mindig friss virággal. A szobor kezében tartotta a kisdedet. Olyan magafeledten nézte a gyermeki arcot ráhajoltában, hogy Babcinak fájt érte a szíve: - Még nem tudod, mire neveled ! -
Sokat megállt előtte. Hangok nélkül, gondolatai lassú szárnyára hagyatkozva közelítette meg az asszonyt, aki kő volta ellenére is melegséget, szeretetet sugárzott őreá is, nemcsak a karjában tartott kisgyermekre. - Mit tegyek? Honnan tudnál te erre válaszolni, mikor téged ilyesmi soha nem foglalkoztatott? -záporoztak a tágra nyíló szemből a kérdések a szobor felé. Mindig megnyugodva hagyta ott, noha válasz csak kimondatlanul, s a szívbe érkezett. Eredeti terv szerint egy hét után a menetrendszeri autóbusszal tért volna vissza, ahogyan ide jöttekor is tette. Márkkal viszont meg volt beszélve, hogy telefonon keresik egymást. A hívások állandóak lettek, ilyetén képp maga az utazás is egyre oktalanabb lépésnek bizonyult. Elmenekült, de állandóan mellette voltak. Ez nem alkalom a csendes végiggondolásra. Ez csak arra volt jó, hogy szívszakadva várja a következő telefont. Márkot nem lehetett zavarni.
Túl nagy volt a vállalat, amelynek második embereként igen felelős döntéseket kellett óráról-órára hoznia. Így csak a várakozás maradt, de csalódásra soha nem került sor.
Márk ajánlata volt, ne buszozzon, elmegy érte. Az indok: közeli nagyvárosban tárgyal, s így föl tudja szedni Babcit is. Volt neki fenéket tárgyalása! Babci nélkül számára is megállt az élet.
Délutánra ígérte magát. Valami halaszthatatlan közbejött, ezért szólt, hogy kora este lesz az érkezésből. Babci délután kiment a Mária szoborhoz. Leült a fűbe. Nézett föl a boldog kőasszonyra és már nem volt ereje ahhoz, hogy kérdéseket tegyen föl neki:
- Elmegyek! - ezt viszont hangosan kimondta. Maga sem
tudta,mikor állt föl a fűből és ment vissza a nagy úton a házhoz. Csomagja kész volt, s kisvártatva az autó megérkezését is hallotta. Úgy ölelték egymást, mint hadifogság után a rég halottnak vélt hozzátartozók. - Hazamegyünk és rendet teszünk. -  Márk ilyen alkalmakkor nem beszélt sokat. Ölelte asszonyát, akiről tudta, neki született, mindig is az övé volt, az csak félreértés, buta tréfa, hogy nem együtt kezdtek élni, hogy későn ismerte meg ahhoz, övé legyen az első szó.

Az úton már égtek a reflektorok. Az autósok jó szokásukhoz híven mindig utolsó pillanatban vették lejjebb a világítást.
Márk szeme nagyon kifáradt aznap. Ölelni nem merte, csak engedte, hogy Babci ráfonódjon. Így falták a kilométereket.
Beszélni nem lehetett. Túl nagy gombóc volt mindkét torokban. Csak ölelni, ölelni, minél szorosabban. Ez a gondolat volt az utolsó Babci fejében. A kamionos szemből már harmadik napja úton volt. A kanyart szélesebben vette be, ilyenkor erre már nem szokott járni senki, legfeljebb kicsit lehúzódik,ha mégis jönne valaki. Márk épp ebben a pillanatban dörzsölte meg a szemét egy pillanatra. Szúró fájdalmat érzett, tudta le kellene állni egy kicsit az út mentén. A csattanás hatalmas volt. A kamionos kétségbeesetten magyarázta a magyarázhatatlant a rendőröknek. A boldogtalanokat lángvágóval kellett kiszabadítani az autóból. Az egyik tűzoltó mesélte megrendülten, az asszony merev karját le kellett roppantani a férfi holttestéről. Holtában is ölelte. Nem kellett megoldást keresni. A kamionos vétke nem volt annyira súlyos, hiszen a féknyomok hossza, a záróvonalon belül maradt autó mind mellette szóltak. Többé nem tudott volán mellé ülni. A halottakat ő is látta, mielőtt letakarták őket. Nyugodt volt az arcuk, alig látszott rajtuk külső sérülés. Az egyiknek a feje csapódott oda úgy, hogy azonnal meghalt. A férfit a kormány ütötte úgy szívtájékon, hogy a kis motor rögvest le is állt.
Megoldást nem kellett most már senkinek keresni – semmire.


thao




2018. július 12., csütörtök

A semmiből***





A semmiből egyszerre***   


Betoppantál, arcodon a szokott

Archaikus mosoly, mely látszik

Tétovának, közben nagyon is
Ott vagy és a rezdülésekből
Méred le – hogyan fogadnak,
Vagy láthatóan nem fogadnak…
Zavarba lehetetlen hozni, mert
Legfeljebb páncélodat udvariasan
Elviszed, senki nem is tudja meg,
Hogy voltál-e itt, s ha voltál, mi az,
Ami errefelé vezetett…
Aztán, hogy látod, nincs viharfelhő,
De megmaradt a régi bűbáj ernyő,
Fejünk fölött, mely alatt csodákat
Varázsoltunk, sétákat, csoda-kertet,
A kertben kórót, kutyákat, macskákat,
Egyáltalán – az élet tiszteletét,s az
Örömöt, azt mindenképp, nagyon…
Jártuk mi a temetőt is, hiszen velük,
Ott is volt elég megbeszélnivalónk.
Aztán hangosan nevetve padon
Üldögéltünk és éreztük, mennyire
Velünk maradtak ők is, lelkük, bár
Elmentek – velünk ugyanúgy rokon.
Volt vacsora is, este, előtte hosszú
Lődörgéssel, melynek csak a cél
Szabott határt – mert enni indultunk,
Tehát nem kóborolhattunk álló
Éjszakát, de aztán ismét útra keltünk.
-  A vacsora külön verset érdemel –
S a nyári éjszakát méltó csillaghullás
Keretezte. Nem tudom, eltörött, vagy
Visszatért a bizalmas, jó világ?
thao






Emlékeim rólad

Emlékeim rólad Tegnap lementettem a Képgururól egy roppant bájos képet. Semmi flanc – egy telefonfülkét ábrázol csup...